21. fejezet

 Hali-gali!

Itt is visszatértem :) Tudom, baromi sokat kellett várni, tényleg sajnálom, de minden összejött, higgyétek el. Nem is húzom az időt, jó olvasást!

Puszi, 

Dórii

21. fejezet

Bella

Megszúrt a rózsa… többször is. De muszáj voltam valamibe kapaszkodni.

Az emberek mellettem egyre csak tűntek és tűntek elfelé. Már mindenki ledobta a rózsát, csak én álltam ott. Odakövezve.

Apa azt mondta, nem kéne elmennem. Nem való nekem a temetés. Így is ki vagyok készülve, hát, ha még látom a többi összetört embert is. Valahol igaza volt. De azért én mégiscsak a barátnője voltam… egyszer… vagy mi.

-              Bella, gyere! – szólt halkan apa. Ő persze itt volt, hisz rendőri kötelessége az ilyen dolog. Bár úgy tudom, jól ismerte Jesse szüleit.

-              Oké – suttogtam, majd előreléptem, és én is beejtettem a koporsóra a rózsámat.

Apa átfogta a vállam, és kicsit megszorongatott. Biztos csak kedves akart lenni.

Edward szerint a teste szét van marcangolva. Carlisle-nek kellett rendbe raknia, hogy legalább a családja megnézhesse. Ne pedig a tömérdek harapással teli cafatokban lógó fiukat lássák holtan.

Én nem láttam. Zárt koporsós temetés volt.

Otthon élettelenül terültem szét az ágyamon. Igaz, hogy szerda volt, de apa elkért az iskolából, hogy ott lehessek a temetésen. Ezt Edward nem díjazta. Szerinte sem kellett volna elmennem a temetésre. Mindig el akarta terelni a figyelmemet. Holott ez lehetetlen. Egy kis idő múlva biztos kevésbé nyomasztó érzés, de most még nagyon is az.

Él óra plafonbámulás után becsuktam az ajtómat, és levettem a fekete szoknyámat, majd a blúzomat is. Fehérneműben ültem le a gép elé, és bekapcsoltam.

Beraktam a GTA4 lemezét, majd rámentem a játékra, és ott az egyetlen elmentett állásra.

Fél óra szenvedés után otthagytam. Mindegyik barátnőm berágott rám, mert nem foglalkoztam velük, csak ugratgattam a városban, meg lődöztem mindenfelé. És még a telefont sem vettem fel.

A francba! Nekem már semmi sem megy! Bárcsak itt lenne Jacob!

Muszáj voltam csinálni valamit, a gépen kívül. Így miután azt kikapcsoltam, elővettem a füzetemet, és folytattam az írást. Azóta, mióta ideköltöztem nem is írtam semmit. Az utolsó soraim még a megérkezésem napján keletkeztek, a reptér várótermében.

Szóval folytattam:

„… Marcus nem hívott. Továbbra sem.

Pedig én nem gondoltam komolyan azt, amit mondtam… mit is mondtam? Valami olyat, hogy: Vége! De én nem akarom, hogy vége legyen! Én szeretem Marcus-t, annak ellenére, hogy ott van ez a valaki. Valaki… szánalmas. Még a nevét sem tudom.

Te véletlenül nem tudod?

Na, oké, abbahagyom azt, hogy szegény naplómat faggatom…

Inkább át kéne mennem Keira-hoz, hogy együtt vigyázzunk a kisöccsére. Hisz megígértem neki. Az más kérdés, hogy a hideg futkos a hátamon, ha meglátom a négyéves kisöccsét. Keira is tudja, hogy gyerekfóbiám van, csak nem hajlandó elnézni nekem, hanem amolyan kényszerre fog. Szerinte, ha sokat leszek gyerekek közelében, akkor majd megszokom. Na persze. Köszi, Keira. Köszike, puszika!

Csengettek!

Lehet, hogy Marcus az?

Vagy Az A Valaki?

Na, rohanok!

Április 24, szombat hajnali fél egy,

Keira Flord hálószobájában

Nem, nem Marcus volt az. Őt totál nem vártam, tényleg. Vagyis akit először megláttam, azt nem vártam. A második személy már felüdülés volt.

Szóval kifutottam az ajtóig – igen, közben belerúgtam annak a nyamvadt szekrénynek a lábába, de ez már mindennapos, nem is tudom, minek írom le. Kicsit megigazgattam a hajam, és szomorú arcot öltöttem.

Kinyitottam az ajtót.

-              Sam?! – kiáltottam, és kigúvadt szemekkel néztem Keira kisöccsére, aki az ajtónkban állt. – Hogy kerülsz ide?!

Keira, mint tudod – Ó TE SZENT ÉG, A NAPLÓMHOZ BESZÉLEK!!! – a város másik oldalán lakik, így elég ritka, ha a kisöccse – aki csak NÉGY ÉVES!! – elugrik hozzánk.

-              Nyugi csajszi, itt vagyok – ugrott elő az egyik bokorból Keira.

-              A frászt hoztad rám! – suttogtam, amikor betessékeltem őket a házba. – Minek vagytok itt? Tudod, hogy félek…

-              Tudom, hogy félsz a gyerekektől. Világos, felfogtam. Szülők? – nézett szét.

-              Szupermarket – forgattam a szemem. Engem is vinni akartak, de én még mindig abban reménykedtem, hogy esetleg Marcus átjön, vagy valami.

-              Akkor elkérhetnék egy-kettőt AZOKBÓL? – nagybetűvel. AZOKBÓL!!!

-              Mi?! – visítottam suttogva. Sam eközben leült a nappaliba, és az asztalon játszott a kisautójával… vagy az valami kamion? Mindegy. Szóval: ha Keira kér egy-két OLYAT, az csak egyet jelenthet. – Te meg Bobby?!

-              Csitt, már! – fogta be a szám. – Sam, maradj a valagadon, öt perc, és itt leszünk.

-              Oké… melyik a valagam?

De szegény gyereket – tudom, hogy félek tőle, de azért azokat is sajnálom, akiktől félek – magára hagytuk. Keira még csak nem is válaszolt a kérdésére.

-              Szóval. Hol vannak? – tette csípőre a kezét, majd meg sem várva a válaszom, odament az éjjeliszekrényemhez, és kivett kettőt AZOKBÓL.

-              Ti most tényleg… tudod…? Komolyan? – vigyorogtam.

Az én szerelmi életem a béka fene alatt csücsül, a legjobb barátnőmé meg a felhőket szántja. Felemelő érzés.

-              Még nem – rázta a fejét. – Vagyis nem tudom. Bobby elég makacs, tudod. De addig nem akarom csinálni, míg te ilyen depis vagy, oké? Megvárom, míg jobban leszel. Majdcsak találunk valami pasit.”

Kopogtattak.

-              Egy pillanat! – szóltam, majd magamra kaptam egy farmert és egy pólót. – Gyere.

-              Szia, Bella – köszönt Niki. Hátán iskolatáska volt. Biztosan elhozta a házit. – Lecó jön házhoz is – mosolygott félénken. Amióta megtudtam, hogy Jesse meghalt, nem igazán beszéltem sokat. A hallgatás valahogy kiegyensúlyozottabbá tett.

-              Köszi, Niki – mosolyogtam vissza.

-              Milyen volt?

-              Mint egy temetés – ingattam a fejem.

Együtt megtanultunk, majd még maradt egy fél órát, utána viszont haza kellett mennie. Az anyukája is hazaért a műterméből, és együtt akartak vacsit készíteni.

Én utána még átnéztem egyszer a leckét, majd kimentem a konyhába, ahol apa sertepertélt szorgosan. Sőt, főzött!

-              Szia – szóltam, majd leültem az asztalhoz, és néztem, mit csinál. – Segítsek?

-              Főzöl tésztát? Spagetti lesz – mosolygott rám.

Olyan aranyos, hogy így próbál jobb kedvre deríteni!

Együtt főztünk, majd meghallottam a csengőt. Futottam is ajtót nyitni – és én nem vágtam be a lábam, mint a történetem főszereplője, akit most éppen Molly-nak hívok, de mindig változtatom. Volt már Michelle, Georgie, Jenna, Beth… de sosem találom a megfelelő nevet. Talán majd egyszer.

Kinyitottam az ajtót.

Edward állt ott, egy sárga rózsával a kezében, öltönyben. Mintha a Fehér Házba készült volna vacsorázni, nem pedig a barátnőjéhez.

-              Á, Edward! – szólt a hátam mögül apa, majd kikerülve engem barátságosan kezet ráztak.

-              Rendőrfőnök úr – biccentett Edward, majd hozzám fordult. – Szia, Bella – mosolygott.

-              Átöltözök – motyogtam, majd elhúztam a csíkot.

Mi van most apával?! Miért hívta meg Ed-et, ha nem is bírja a képét? Én aztán nem értem!

Felvettem egy csőszárú fekete gatyát, és egy mély dekoltázsú türkiz blúzt. Ha már mindenki – és tényleg, mert apa a rendőrcuccába volt, pedig itthon mindig leveszi – kiöltözött, akkor én is. Nem akarok mindig minden sorból kilógni!

Visszamentem, és együtt megvacsoráztunk. Nem mondom, hogy zökkenőmentesen telt. Én úgy ültem ott, mint aki karót nyelt, Edward illedelmesen válaszolt apa minden hülye kérdésére. Valósággal vallatta, pedig ismeri a családját. Bár ez előrelépés, amivel eddig úgy tudtam, Edward a küszöbnél beljebb nincs szívesen látva az otthonunkban.

Mondjuk nem mintha nagyon szerettem volna, ha a szobámban ténfereg. Csupa csajos dolgok. Az éjjeliszekrényen dezodorok sorakoznak, meg egy árva parfümminta. Az ágyam úgy van hagyva, ahogy reggel kikeltem belőle, a pizsim a párnára van dobva, plusz nem ártana kimosni az ágyneműmet, mert már jócskán ráfér. És most az asztalom is kész káosz. Ott hevernek a romantikus könyveim, a sulis cuccok, a tini magazinok, az a pár sminkcucc, meg az irományaim, és a gagyi rajzaim a félmeztelen Eric Saade-ről és Alex Pettyfer elmázgált arcképe – ahol ráadásul totál elrontottam az orrát, olyan, mint akinek orrsövény-ferdülése van, meg be is húztak neki jó párszor. Ja, és két melltartóm a kilincsre van akasztva, és azt hiszem, még a szekrényem is nyitva van. Világos már, miért tartom messze a pasikat a hálószobámtól?

 Kivéve talán Jacobot, mert őt nagyon szívesen látnám, hogy rendbe hozza mindazt, amit a GTA-ban elrontottam. No meg nagyon hiányzik már! Mégis hol ténfereghet az a hülye állat?!

-          Bella… beszélhetnénk kicsit? – hívott félre Edward, miután befejeztük a vacsorát, és apa épp a nappali felé indult. Biztosan kezdődik a meccs…

-          Persze. – Megfogta hűvös kezével az enyém, majd az előszobába húzott maga után. Először megcsókolt. Egy pillanatig azt sem tudtam, miért, de utána nem érdekelt, és visszacsókoltam. – Mond.

-          Jacobról lenne szó…

-          Van valami hír róla? Éreztétek az illatát? Megtaláltátok? – hadartam eszeveszettül, és megremegett a térdem is. Muszáj voltam Edwardba kapaszkodni, ha nem akartam, hogy a térdeim összerogyjanak alattam, s én a padlón landoljak.

-          Semmit sem tudunk róla. – Mélyen a szemembe nézett, és könyörtelenül ejtette ki a szavakat. Minden remény, és apró öröm elszállt belőlem, és hirtelen düh keletkezett helyükbe. Miért mondja ezt így Edward? Meg akar bántani? Tudja, hogy Jake a legjobb barátom! – Bella… én csak nem akarlak tévútra vezetni. Szerintem a legjobb lenne, ha nem reménykednél, inkább elfelejtenéd, amilyen gyorsan csak lehet. Azok a vámpírok, akik Jesse-vel is végeztek, rengetegen vannak, könnyen megölhették Jacobot is… - még mindig folytatta volna, ha én mérgemben pofon nem vágom, teljes erőmből.