Hali-gali!
Itt is visszatértem :) Tudom, baromi sokat kellett várni, tényleg sajnálom, de minden összejött, higgyétek el. Nem is húzom az időt, jó olvasást!
Puszi,
Dórii
21. fejezet
Bella
Megszúrt a rózsa… többször is. De muszáj
voltam valamibe kapaszkodni.
Az emberek mellettem egyre csak tűntek és
tűntek elfelé. Már mindenki ledobta a rózsát, csak én álltam ott. Odakövezve.
Apa azt mondta, nem kéne elmennem. Nem való
nekem a temetés. Így is ki vagyok készülve, hát, ha még látom a többi összetört
embert is. Valahol igaza volt. De azért én mégiscsak a barátnője voltam…
egyszer… vagy mi.
- Bella,
gyere! – szólt halkan apa. Ő persze itt volt, hisz rendőri kötelessége az ilyen
dolog. Bár úgy tudom, jól ismerte Jesse szüleit.
- Oké
– suttogtam, majd előreléptem, és én is beejtettem a koporsóra a rózsámat.
Apa átfogta a vállam, és kicsit
megszorongatott. Biztos csak kedves akart lenni.
Edward szerint a teste szét van
marcangolva. Carlisle-nek kellett rendbe raknia, hogy legalább a családja
megnézhesse. Ne pedig a tömérdek harapással teli cafatokban lógó fiukat lássák
holtan.
Én nem láttam. Zárt koporsós temetés volt.
Otthon élettelenül terültem szét az
ágyamon. Igaz, hogy szerda volt, de apa elkért az iskolából, hogy ott lehessek
a temetésen. Ezt Edward nem díjazta. Szerinte sem kellett volna elmennem a
temetésre. Mindig el akarta terelni a figyelmemet. Holott ez lehetetlen. Egy
kis idő múlva biztos kevésbé nyomasztó érzés, de most még nagyon is az.
Él óra plafonbámulás után becsuktam az
ajtómat, és levettem a fekete szoknyámat, majd a blúzomat is. Fehérneműben
ültem le a gép elé, és bekapcsoltam.
Beraktam a GTA4 lemezét, majd rámentem a
játékra, és ott az egyetlen elmentett állásra.
Fél óra szenvedés után otthagytam.
Mindegyik barátnőm berágott rám, mert nem foglalkoztam velük, csak ugratgattam
a városban, meg lődöztem mindenfelé. És még a telefont sem vettem fel.
A
francba! Nekem már semmi sem megy! Bárcsak itt lenne Jacob!
Muszáj voltam csinálni valamit, a gépen
kívül. Így miután azt kikapcsoltam, elővettem a füzetemet, és folytattam az
írást. Azóta, mióta ideköltöztem nem is írtam semmit. Az utolsó soraim még a
megérkezésem napján keletkeztek, a reptér várótermében.
Szóval folytattam:
„…
Marcus nem hívott. Továbbra sem.
Pedig
én nem gondoltam komolyan azt, amit mondtam… mit is mondtam? Valami olyat,
hogy: Vége! De én nem akarom, hogy vége legyen! Én szeretem Marcus-t, annak
ellenére, hogy ott van ez a valaki. Valaki… szánalmas. Még a nevét sem tudom.
Te
véletlenül nem tudod?
Na,
oké, abbahagyom azt, hogy szegény naplómat faggatom…
Inkább
át kéne mennem Keira-hoz, hogy együtt vigyázzunk a kisöccsére. Hisz megígértem
neki. Az más kérdés, hogy a hideg futkos a hátamon, ha meglátom a négyéves
kisöccsét. Keira is tudja, hogy gyerekfóbiám van, csak nem hajlandó elnézni
nekem, hanem amolyan kényszerre fog. Szerinte, ha sokat leszek gyerekek
közelében, akkor majd megszokom. Na persze. Köszi, Keira. Köszike, puszika!
Csengettek!
Lehet,
hogy Marcus az?
Vagy
Az A Valaki?
Na,
rohanok!
Április
24, szombat hajnali fél egy,
Keira
Flord hálószobájában
Nem,
nem Marcus volt az. Őt totál nem vártam, tényleg. Vagyis akit először
megláttam, azt nem vártam. A második személy már felüdülés volt.
Szóval
kifutottam az ajtóig – igen, közben belerúgtam annak a nyamvadt szekrénynek a
lábába, de ez már mindennapos, nem is tudom, minek írom le. Kicsit
megigazgattam a hajam, és szomorú arcot öltöttem.
Kinyitottam
az ajtót.
- Sam?! – kiáltottam, és kigúvadt
szemekkel néztem Keira kisöccsére, aki az ajtónkban állt. – Hogy kerülsz ide?!
Keira,
mint tudod – Ó TE SZENT ÉG, A NAPLÓMHOZ BESZÉLEK!!! – a város másik oldalán
lakik, így elég ritka, ha a kisöccse – aki csak NÉGY ÉVES!! – elugrik hozzánk.
- Nyugi csajszi, itt vagyok – ugrott
elő az egyik bokorból Keira.
- A frászt hoztad rám! – suttogtam,
amikor betessékeltem őket a házba. – Minek vagytok itt? Tudod, hogy félek…
- Tudom, hogy félsz a gyerekektől.
Világos, felfogtam. Szülők? – nézett szét.
- Szupermarket – forgattam a szemem.
Engem is vinni akartak, de én még mindig abban reménykedtem, hogy esetleg
Marcus átjön, vagy valami.
- Akkor elkérhetnék egy-kettőt
AZOKBÓL? – nagybetűvel. AZOKBÓL!!!
- Mi?! – visítottam suttogva. Sam
eközben leült a nappaliba, és az asztalon játszott a kisautójával… vagy az
valami kamion? Mindegy. Szóval: ha Keira kér egy-két OLYAT, az csak egyet
jelenthet. – Te meg Bobby?!
- Csitt, már! – fogta be a szám. –
Sam, maradj a valagadon, öt perc, és itt leszünk.
- Oké… melyik a valagam?
De
szegény gyereket – tudom, hogy félek tőle, de azért azokat is sajnálom, akiktől
félek – magára hagytuk. Keira még csak nem is válaszolt a kérdésére.
- Szóval. Hol vannak? – tette
csípőre a kezét, majd meg sem várva a válaszom, odament az éjjeliszekrényemhez,
és kivett kettőt AZOKBÓL.
- Ti most tényleg… tudod…? Komolyan?
– vigyorogtam.
Az én
szerelmi életem a béka fene alatt csücsül, a legjobb barátnőmé meg a felhőket
szántja. Felemelő érzés.
- Még nem – rázta a fejét. – Vagyis
nem tudom. Bobby elég makacs, tudod. De addig nem akarom csinálni, míg te ilyen
depis vagy, oké? Megvárom, míg jobban leszel. Majdcsak találunk valami pasit.”
Kopogtattak.
- Egy
pillanat! – szóltam, majd magamra kaptam egy farmert és egy pólót. – Gyere.
- Szia,
Bella – köszönt Niki. Hátán iskolatáska volt. Biztosan elhozta a házit. – Lecó
jön házhoz is – mosolygott félénken. Amióta megtudtam, hogy Jesse meghalt, nem
igazán beszéltem sokat. A hallgatás valahogy kiegyensúlyozottabbá tett.
- Köszi,
Niki – mosolyogtam vissza.
- Milyen
volt?
- Mint
egy temetés – ingattam a fejem.
Együtt megtanultunk, majd még maradt egy
fél órát, utána viszont haza kellett mennie. Az anyukája is hazaért a
műterméből, és együtt akartak vacsit készíteni.
Én utána még átnéztem egyszer a leckét,
majd kimentem a konyhába, ahol apa sertepertélt szorgosan. Sőt, főzött!
- Szia
– szóltam, majd leültem az asztalhoz, és néztem, mit csinál. – Segítsek?
- Főzöl
tésztát? Spagetti lesz – mosolygott rám.
Olyan aranyos, hogy így próbál jobb kedvre
deríteni!
Együtt főztünk, majd meghallottam a
csengőt. Futottam is ajtót nyitni – és én nem vágtam be a lábam, mint a
történetem főszereplője, akit most éppen Molly-nak hívok, de mindig
változtatom. Volt már Michelle, Georgie, Jenna, Beth… de sosem találom a
megfelelő nevet. Talán majd egyszer.
Kinyitottam az ajtót.
Edward állt ott, egy sárga rózsával a
kezében, öltönyben. Mintha a Fehér Házba készült volna vacsorázni, nem pedig a
barátnőjéhez.
- Á,
Edward! – szólt a hátam mögül apa, majd kikerülve engem barátságosan kezet
ráztak.
- Rendőrfőnök
úr – biccentett Edward, majd hozzám fordult. – Szia, Bella – mosolygott.
- Átöltözök
– motyogtam, majd elhúztam a csíkot.
Mi van most apával?! Miért hívta meg Ed-et,
ha nem is bírja a képét? Én aztán nem értem!
Felvettem egy csőszárú fekete gatyát, és
egy mély dekoltázsú türkiz blúzt. Ha már mindenki – és tényleg, mert apa a
rendőrcuccába volt, pedig itthon mindig leveszi – kiöltözött, akkor én is. Nem
akarok mindig minden sorból kilógni!
Visszamentem, és együtt megvacsoráztunk.
Nem mondom, hogy zökkenőmentesen telt. Én úgy ültem ott, mint aki karót nyelt,
Edward illedelmesen válaszolt apa minden hülye kérdésére. Valósággal vallatta,
pedig ismeri a családját. Bár ez előrelépés, amivel eddig úgy tudtam, Edward a
küszöbnél beljebb nincs szívesen látva az otthonunkban.
Mondjuk nem mintha nagyon szerettem volna,
ha a szobámban ténfereg. Csupa csajos dolgok. Az éjjeliszekrényen dezodorok
sorakoznak, meg egy árva parfümminta. Az ágyam úgy van hagyva, ahogy reggel
kikeltem belőle, a pizsim a párnára van dobva, plusz nem ártana kimosni az
ágyneműmet, mert már jócskán ráfér. És most az asztalom is kész káosz. Ott
hevernek a romantikus könyveim, a sulis cuccok, a tini magazinok, az a pár
sminkcucc, meg az irományaim, és a gagyi rajzaim a félmeztelen Eric Saade-ről
és Alex Pettyfer elmázgált arcképe – ahol ráadásul totál elrontottam az orrát,
olyan, mint akinek orrsövény-ferdülése van, meg be is húztak neki jó párszor.
Ja, és két melltartóm a kilincsre van akasztva, és azt hiszem, még a szekrényem
is nyitva van. Világos már, miért tartom messze a pasikat a hálószobámtól?
Kivéve talán Jacobot, mert őt nagyon szívesen
látnám, hogy rendbe hozza mindazt, amit a GTA-ban elrontottam. No meg nagyon
hiányzik már! Mégis hol ténfereghet az a hülye állat?!
-
Bella… beszélhetnénk kicsit? – hívott félre
Edward, miután befejeztük a vacsorát, és apa épp a nappali felé indult.
Biztosan kezdődik a meccs…
-
Persze. – Megfogta hűvös kezével az enyém, majd
az előszobába húzott maga után. Először megcsókolt. Egy pillanatig azt sem
tudtam, miért, de utána nem érdekelt, és visszacsókoltam. – Mond.
-
Jacobról lenne szó…
-
Van valami hír róla? Éreztétek az illatát?
Megtaláltátok? – hadartam eszeveszettül, és megremegett a térdem is. Muszáj
voltam Edwardba kapaszkodni, ha nem akartam, hogy a térdeim összerogyjanak
alattam, s én a padlón landoljak.
-
Semmit sem tudunk róla. – Mélyen a szemembe
nézett, és könyörtelenül ejtette ki a szavakat. Minden remény, és apró öröm
elszállt belőlem, és hirtelen düh keletkezett helyükbe. Miért mondja ezt így
Edward? Meg akar bántani? Tudja, hogy Jake a legjobb barátom! – Bella… én csak
nem akarlak tévútra vezetni. Szerintem a legjobb lenne, ha nem reménykednél,
inkább elfelejtenéd, amilyen gyorsan csak lehet. Azok a vámpírok, akik
Jesse-vel is végeztek, rengetegen vannak, könnyen megölhették Jacobot is… - még
mindig folytatta volna, ha én mérgemben pofon nem vágom, teljes erőmből.
