23. fejezet

 Sziasztok!

A történet közeleg a vége felé... és ez olyan fura! Még egyetlen történetemet sem zártam le így, hogy tényleg vége, és ennyi. Oké, ez még nem az uccsó, feji, mert hátra van még 2-3, de akkor is. A levegőben érzem a véget.

Ebben a fejezetben önkéntelenül is öszekuszáltam mindent. De ígérem, a következőben szépen kibogozom, jó?

Puszilok mindenkit, aki még mindig veszi a fáradtságot, és elolvas engem. Szeretlek titeket!

Dórii

23. fejezet

Meglepetések éjszakája

Összességében jó volt a film, tetszett. Csak már tízkor bőségesen vége volt.

Egy darabig még a moziban tébláboltunk, megnéztük az új filmek listáját, hogy mikor jöjjünk újra, majd úgy döntöttünk, hogy beülünk valahova.

-          Milyen a szingli élet? – kérdezte Niki, miközben egymásba karolva sétáltunk a hűvös utcán, a lámpák kivilágításában.

-          Egyelőre megfelel. Így mindenre van időm… - A minden szó alatt arra gondoltam, hogy Jacobért aggódhatok anélkül, hogy az mégiscsak olyan lenne, mintha megcsalnám Edwardot.

Betértünk a még nyitva levő kis étterembe, és rendeltünk egy-egy forró csokit magunknak.

Tizenegyig beszélgettünk, majd láttuk, hogy záróra van, így távoztunk.

-          Téged meddig engedtek?

-          Max éjfél, szóval még van időm. Téged?

-          Anyunak fél tizenkettőig van valami estje, úgyhogy olyan háromnegyedkor jön értünk.

-          Akkor addig hová tovább? – néztem szét a kereszteződésben.

Szemben velünk állt egy szőke lány, és nyíltan bámult minket. Eszébe sem jutott, hogy elkapja a tekintetét.

-          Te… - böktem oldalba Nikit. – Ez minket néz.

-          Most mit csináljunk? – kérdezte ijedten.

Igaz, hogy csak egy lány volt, és alig idősebb, mint mi, de sugárzott belőle, hogy veszélyes.

Megborzongtam a hidegben.

-          Menjünk oda! – határoztam el, és nemsoká jobbom is velem tartott.

Miután átértünk az úttesten, megálltunk a lány előtt.

Porcelánfehér bőre volt, és fekete szeme – vagy inkább sötét bordó?

A felismerés fájdalmasan hatolt belém, ahogy rájöttem, mi is ő. Nagyobb veszélyt jelent ránk, mint hittem. Ő vámpír. És nem vegetáriánus… éhes.

-          Segíthetünk? – kérdezte Niki, én pedig a lányt néztem kővé válva.

A lány elmosolyodott, és barátnőm felé nyújtotta kezét.

-          Emily vagyok – szólalt meg csilingelő hangját.

-          Én Niki, a barátnőm meg Bella – mutatott rám, de én képtelen voltam mást nézni, mint a lány – Emily – mozdulatait.

-          Nem tudom, ismeritek-e az utat a Cullen birtok felé, mert oda kéne eljutnom.

Emily, Emily, Emily…

Ez Edward volt barátnője! Ez az az Emily! Aki… akinek halottnak kéne lennie! Mégsem az. Ő vámpír. Valaki átváltoztatta.

-          Én… - kezdtem. – Én tudom, ki vagy!

Emily rám nézett, majd még szélesebbre vette ragyogó mosolyát.

-          Igazán?

Az adrenalin csak úgy száguldott az ereimben.

-          Niki fuss! – szóltam rá barátnőmre, aki egy pillanat hezitálás után elkezdett rohanni, s én is megpróbáltam követni.

De elkapott.

Fájdalomra ébredtem. Nem tudtam, hol vagyok… arra sem emlékeztem, hogy mi történhetett.

Csak a fájdalom hasított mindkét csuklómba…

-          Emily! – hallottam a haragos kiáltást, majd egy cipő kopogását.

-          Hívd ide Jane-t – mondta. – Nem fog magától beszélni.

Próbáltam kinyitni a szememet, de mintha valami egyszerűen nem hagyta volna. Egy pillanat alatt pánikba estem.

-          Nyugodj le. Vagy még rosszabb lesz.

Nem tudtam, hogy hozzám beszél-e, mivel a nyelvem is ólommá változott. Meg sem bírtam mozdítani.

-          Mondom, hogy nyugodj le! – kiáltotta ingerülten. Akkor viszont már biztosra vettem, hogy velem ordibál. Éreztem a hideg leheletét az arcomon.

Mély levegőt vettem, közben pedig próbáltam nem megmozdulni. Ugyanis minden apróbb elmozdulás óriási fájdalommal járt.

Próbáltam lenyugodni, és kényszerítettem magamat az egyenletes légzésre.

-          Jól van – suttogta nekem. – Ha teljesen lenyugszol, minden visszatér.

Egy pillanat múlva újabb kopogást hallottam, majd egy ajtó nyikorgását.

-          Mond, Emily – szólt egy női hang.

-          Ő az… - Emily még be sem fejezhette, a másik – valószínű Jane -, közbevágott.

-          Á… hát akkor lássunk neki.

Nem tudtam, mit akarnak velem, de nem kezdtem el zihálni, inkább ellazítottam az izmaimat, és… és sikerült kinyitnom a szemem.

Egy szinte üres szobában voltam, az ajtóval szemben levő székhez kötözve. A falak sivárak voltak, az egész úgy hatott, mint egy börtön.

Előttem állt az ismerős szőke lány, Emily. A szeme most már élénkpirosan izzott, nem úgy, mint azon az este.

Mellette egy fekete köpenyes, aprócska teremtés volt. Arca szinte gyermeteges lett volna, ha nincsenek ott azok a nagy, vörös szemek. A bőre neki is olyan porcelánhatású volt, mint minden vámpírnak.

-          Nos… - szólalt meg Jane.

Nem bírtam visszafogni magamat.

-          Hol vagyok? Mit akartok? – kiáltottam, és megpróbáltam kiszabadítani a kezeimet, de ekkor mintha egy pengét szúrtak volna a mellkasomba, és élvezettel elkezdték volna forgatni.

-          Akkor szólsz, ha kérdezlek!

A fájdalom elmúlt, de ekkor annál is erősebb rémület vette át a helyét.

-          Mit tudsz rólunk? – kérdezte, teljesen higgadtan. Mintha csak egy délutáni teázás közbe jött volna fel a téma.

-          Tessék? – ráncoltam a homlokom.

-          Azt kérdeztem, mit tudsz rólunk? Mint tudsz a fajtánkról, halandó? – Közelebb lépett.

-          Mindent… - nyögtem.

A képzeletbeli penge végigszántotta a hátamat, de nem fúródott belém.

-          Mégis mi mindent? – rivallt rám, majd a penge a gerincem tetejénél megállt, és az utolsó csigolyámon kezdett el táncolni.

-          Jane… - érintette meg a kezét Emily. – Erre nincs szükség. Mindent tud… hisz pár perc alatt felismert engem is.

Jane szúrós pillantást vetett Emilyre, de láthatóval beleegyezett. Pedig egy pillanatig azt hittem, ők esnek egymásnak, és elfeledkeznek rólam.

-          Szóval… - fordult vissza felém. – Kitől tudsz te… mindent?

A hangja csak úgy úszott az ellenszenvtől, a felsőbbrendűségtől, és a lekezeléstől.

Nem válaszoltam. Vacilláltam kicsit.

Hisz hogy mondhattam volna azt, hogy mindent apától és a falkától tudtam meg? Nem tehettem ki őket ekkora veszélynek, mint ez a lány!

Így végül csak hallgattam.

-          Válaszolj! – utasított, majd a penge a vállamhoz kúszott, és elmerült benne. Én pedig felsikítottam.

És akkor megszűnt minden.

A kép, a hang, a fájdalom. Minden köddé vált.

A szobát sötétség váltotta fel, majd nemsoká Jane és Emily üvöltözése helyét is átvette a megnyugtató csönd.

Nekem pedig olyan érzésem volt, mintha csak zuhannék. Egyre mélyebbre, és mélyebbre.

-          Hozd vissza! – hallottam egy rémült lány kiáltását, valahonnan messziről. – Túl messzire mentünk. Bent fog maradni!

-          Próbálkozom!

A fülem elkezdett zúgni, majd nemsoká rájöttem, hogy ez a hang egy autó motorjáé.

Valaki hideg kezei között tartotta az arcom, én pedig hirtelen kinyitottam a szemem. Olyan érzésem volt, mintha minden oxigén távozott volna a szervezetemből, és most egy szuszra kéne bepótolnom őket. Mély levegőt vettem, majd szétnéztem.

-          Szia Bella… - integetett kedvesen Emily, a vezetőülésről.

Összeráncoltam a szemöldököm. Nem értettem semmit. Hisz az előbb még valami kopár szobában voltam, és Emily cseppet sem viselkedett velem barátságosan.

-          Lucas vagyok. – A hideg kezek eltűntek az arcomról. Gyorsan felültem, mire Lucas felém nyújtotta a kezét. Én viszont kihúzódtam a hátsó ülés sarkába, hogy minél távolabb legyek mindkettejüktől. – Sajnálom az előbbit.

-          Mi ez az egész? – kérdeztem elszörnyedve. Majd eszembe jutott Niki. – Hol van a barátnőm? Mit csináltatok vele? És egyáltalán hová megyünk?

-          Nyugodj le, Niki már hazament. Úgy tudja, hogy te meg én jó barátnők vagyunk, és elmentünk hozzátok.

-          Hogy mi?

Lucas sóhajtott egyet, én pedig ingerülten felé fordultam.

Elvárják, hogy rögtön felfogjak mindent, amikor a szálak a fejemben teljesen összegabalyodtak? Köszi szépen.

Az ajtóhoz nyúltam, de zárva volt. Gondolhattam volna.

-          De hisz az előbb még… - értetlenkedtem, majd kezdett leesni a dolog. Ez is valami képesség lenne, mint a gondolatolvasás? – Te voltál? – fordultam Lucashoz, aki félénken bólintott.

-          Bocs, de muszáj volt.

-          Mégis miért?

-          Azért, hogy megtudjam, miként bánna veled Jane az adott körülmények között. De nyugi, kétlem, hogy utánunk merne jönni – mosolygott.

Miután a légzésem végre egyenletes lett, kissé megnyugodva fordultam újból Lucashoz.

-          Edwardékhoz megyünk?

Emily felnevetett az első ülésen. Először nem tudtam mire vélni.

-          Mondtam, hogy tud.

-          Ja – nevetett rám Lucas.

-          De én még mindig nem értem teljesen… - ráztam a fejemet.

-          Majd mindjárt.

Jacob

Nem ment nekem ez a továbblépés. Nem hagyhattam magam után mindent, és mindenkit, csak azért, mert Bella összejött Edwarddal. El kell fogadnom, és megpróbálni mindezzel együtt élni.

Hisz elvégre nem vésődtem belé. Kell lennie valakinek, akit jobban fogok szeretni, mint őt valaha.

Billy is minden bizonnyal aggódott értem, én pedig szégyelltem magam, amiért csak úgy, köszönés nélkül magára hagytam.

Borzasztó voltam, belátom.

De akkor, abban a pillanatban, amikor megláttam őket egymás szájában, nem számított semmi. Csak el akartam tűnni. Ha nem is örökre, de egy időre biztosan.

Most pedig lejárt az időm, ideje visszamennem.

Felültem az első különjáratú buszra, és beültem hátulra. Később egy lány csatlakozott mellém, de nem figyeltem rá. Egy idő után el is kezdte hallgatni a zenelejátszóját.

Az ablaküvegnek támasztottam az arcom, és alig kellett pár perc, már el is nyomott az álom.

-          Hé! – bökték meg a vállam, egyre erősebben. – Seattle-be szól a jegyed. Itt vagyunk – tájékoztatott a sofőr, én pedig hálásan biccentettem, és készülődni kezdtem.

A lány mostanra eltűnt mellőlem, gondolom már hamarabb leszállt.

Letántorogtam a buszról, és mélyen beszívtam a hideg, éjszakai levegőt. Közel az otthon…

Nem volt több pénzem, így bementem az erdőbe, a lábamra kötöttem a cuccaimat, és átváltoztam. Jól esett újra négy lábon közlekedni. Sokkal biztosabbnak éreztem magamat így, mintsem emberként.

Jacob! Végre haver… - gondolta Paul.

Jó volt újra hallani a gondolatait. Hisz szinte a testvérem volt!

Mindig is tudtam, hogy odáig vagy értem – röhögött.

Prüszköltem egyet nevetésképp, majd teljes gyorsaságommal futottam a La Push felé. Amikor megcsapta az orromat, egy nagyon enyhe bűz… enyhe, de annál felismerhetőbb. Vámpírok. És ezek nem Cullenék.

Riasztom a többieket! – mondta Paul, majd egyedül maradtam. Visszaváltozott.

A szag után eredtem. Meglepődve vettem észre, hogy Cullenék háza felé tart. Lehet, hogy valami ismerősük jön meglátogatni őket? Az éjszaka közepén… náluk biztosan ez a módi.

Egy vörös autó száguldott velem párhuzamosan. Biztosan tövig nyomta a gázt, mert koncentrálnom kellett, hogy lépést tudjak vele tartani.

Jake – szólalt meg Sam a fejemben. – Azt hittem, nem fogsz visszajönni.

Hát, egy darabon én is – fintorodtam el. – Cullenék felé tartok. Mindjárt odaérünk!

Már minden farkas ott volt a fejemben. Jól esett újra a falkához tartozni. Most még azt is elviseltem, hogy a fejemben láttak.

Kicsit lemaradtam, amikor az ösvényhez érkeztünk, hogy ne legyek olyan feltűnő. Nemsoká utánuk mentem.

Egy nő szállt ki a kocsiból, a vezetőülés felől. Hátulról először egy férfi, majd egy lány.

Éles fájdalomként hasított belém a felismerés. Az a lány Bella volt…

Bella

Felmentünk a teraszra. Volt egy olyan érzésem, hogy valami figyel. Az erdő felé pillantottam, de a sötétben semmit sem láttam.

Carlisle nyitott ajtót. Az arca zavartságot tükrözött, ami nála kifejezetten ritka volt. Hisz mindig tudott mindent, ő volt a Cullen család feje.

-          Carlisle… emlékszel rám? – suttogta Emily.

Carlisle teljesen kővé dermedt. Most már tényleg úgy nézett ki, mint egy szobor.

Megpillantottam mögötte a szintén kővé vált Alice-t. Bizonyára egyikőjük sem egészen értette, hogy mi is folyik itt. Hisz mind úgy tudtuk, hogy Emily autóbalesetben halt meg. Habár a holtteste nem volt felismerhető, annyira összeroncsolódott.

-          Emily? – szólalt meg az újonnan érkezett Edward.

-          Oh, Edward! – mosolyodott el Emily, majd átcsusszant a szoborszerű Carlisle és Alice mellett, és porcelánkarjait Edward köré zárta. – Azt hittem, nem látlak többé!

-          Én is… - suttogta Edward, és értetlen arcot vágott.

Én nem mertem megszólalni, és mellettem Lucas is hallgatott.

Nem akartam megzavarni a nagy ölelkezést, így inkább nekidőltem a korlátnak… egyébként is szédültem. Lucas mellém lépett, és rám mosolygott.

-          Én mégis miért kellettem ehhez? – értetlenkedtem.

-          Csak féltünk, hogy Felix vagy Demetri kiszagolnak téged.

Összeráncoltam a homlokom, de nem kérdeztem vissza. Nem lettem volna képes még több információt feldolgozni ezen az éjjelen.

Ekkor Lucas halkan bár, de felmorrant mellettem.

-          Mi az? – néztem én is a felé, amerre ő. Az erdőből fél tucat férfi jött a ház felé.

Megállt bennem az ütő, s ezzel együtt feléledt a remény, hogy Jacob visszajött.

Megkerültem Lucast, és lefutottam a teraszról.

-          Jacob? – suttogtam a sötétbe. Nem tudtam, hogy itt van-e egyáltalán, de nem bírtam egy helyben állni, és várni, hogy odaérjenek hozzánk.

-          Bella!

Valaki hirtelen előrefurakodott, és felkapott a karjaiba.

Elöntött a forróság, az öröm és a megkönnyebbülés. Visszajött! Jacob visszajött!

-          O, Jake! Úgy hiányoztál! Mégis hol voltál? És miért szöktél el? Hogy tehetted ezt velem? – A kérdések csak úgy zsongtak bennem, viszont egy idő után inkább elhallgattam, és csak öleltem tovább Jacobot. Annyira hiányzott már a teste elege. El is felejtettem, milyen jól esett, amikor hosszú, meleg karjaiba zárt.

Beszívtam az illatát, közben pedig legördült egy könnycsepp az arcomon.

Letett, és megfogta a kezeimet.

-          Bella, én…

22. fejezet

22. fejezet

Szingliként... - megint

-          Bella – sziszegte, és megragadott a könyökömnél fogva. Annyira szorította, hogy már fájt.

-          Engedj el! – suttogtam dühösen.

-          Jacob nem fog visszajönni! Fogadd el! – a szeme szikrákat szórtak rám, én pedig felhördültem.

-          Honnan veszed? Megölted talán? – a hangomban maró gúnyt ő is észrevette, és nevetve engedett el. – Mi van?

Nem nézett a szemembe. És tudtam, hogy amit mond, az fájni fog.

Én viszont meredten néztem rá, és vártam, hogy most mit lép. Hát semmit.

Egy percig csendben álltunk, utána én elkezdtem fújtatni, mire ő végre felém fordult.

-          Figyelj rám, rendben? – rázta meg a vállaim, mire én dühösen bólintottam. – Én itt vagyok neked.

-          Tudom… - sziszegtem megsemmisülve. Ez tényleg fájt… bár talán neki jobban, mint nekem. De persze csak akkor, ha tényleg szeret. Hisz tudja… tudja, hogy nekem mennyire hiányzik Jake. De azt még én sem tudom, melykőjük valóban a fontosabb.

-          Ugye ez nem elég?

-          Én csak… - hadartam, és a szemembe könnyek gyűltek. – Én szeretlek! Tényleg! De Jake a barátom, és nagyon hiányzik. Te pedig több vagy, mint egy barát, szóval ilyet még csak ne is feltételezz, jó?

-          Szerintem inkább fordítva van – döntötte oldalra a fejét. Helyes volt… és nekem nem fért a fejembe. Nem fért a fejembe, hogy egy ilyen fejes fiú, mint Edward Cullen, miért akarna engem? Ha? Itt valami nagy baklövés van…

-          Így akarsz lekoptatni? – hördültem rá. – Fordított pszichológia, mi? El akarod velem hitetni, hogy nem szeretlek, közben meg te nem szeretsz! Mond csak meg, nyugodtam. Hidd el, túl fogom élni!

-          Bella, nem erről van szó – rázta a fejét nyugodtan, n pedig majd felrobbantam az idegességtől, hogy ő mégis miért ilyen nyugodt?!

-          Hát akkor?

-          Figyelj… ha annyira akarod, éjfélkor nyisd ki az ablakodat! Nekem most sietnem kell. – Még egyszer elmosolyodott keserűen, majd elment. Én pedig csak álltam ott, mint akit lebetonoztak.

Nem álltam ott sokáig. Elmentem a szobámba, magamhoz vettem a pizsamámat, majd a fürdőszobába mentem át, és magamra zártam az ajtót a biztonság kedvéért.

Forró vízzel megzuhanyoztam, megmostam a hajamat, majd meg is szárítottam, de nem fésültem ki, mert ha kócosan hagyom este, akkor reggel jobb tartása lesz. Női praktikák…

Egész végig Jacobon és Edwardon agyaltam. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon melykőjüket szeretem jobban… és mégis hogy szeretem melyiket?

Jacobot pelenkás korom óta ismerem, együtt nőttünk fel. A legjobb barátom volt – az a kis szünet el van felejtve. És én szerelmes voltam belé. De most az vagyok? És ő vajon viszontszeretne, ha úgy adódnának a dolgok?

Edward más tészta. Ő nem olyan laza, és szemtelen, mint Jake. Ő úriember… De kell nekem ilyen úriember-fazon? Eddig úgy tudtam magamról, hogy a „rossz fiúkat” szeretem, nem pedig a kis hibátlan ficsúrokat. Bár persze Edward sem hibátlan, csak sokkal kevesebb hibája van, mint nekem… vagy például Jacobnak.

Miután fogat mostam, bementem apához jó éjszakát kívánni. Kicsit meglepődött, hogy Edward ilyen korán elment, de én láttam a szája sarkában azt a mosolyt.

Visszamentem a szobámba, és becsuktam az ajtómat, majd kinyitottam az ablakot. Akartam az igazságot!

Amíg vártam, benyomtam a TV-m, és MTV-t néztem. R. J. Berger: Hard Times. Megnéztem a duplarészt, majd miután még mindig nem volt éjfél, beraktam a fülembe a fülhallgatót, és zenét hallgattam.

És éjfélkor tényleg ott volt, az ágyam sarkán.

-          Szia – suttogtam. Nem akartam, hogy áthallatszódjon apához, véletlenül se.

-          Szia – felet hidegen. De nem az a „hagyj békén”-hideg volt, hanem a „bűntudatom van”-hideg. Szóval epekedve vártam a sztoriját!

-          Szóval…? – unszoltam, mert csak hallgatott.

-          Én nem bírom ezt tovább… nem akarlak átvágni, Bella! – tört ki egy kis hatásszünet után.

-          Emily, igaz? – kérdeztem. – Rájöttél, hogy még mindig szereted, és képtelen vagy továbblépni. Viszont nem akarsz engem áltatni. Ez azért kedves… - mosolyogtam keserűen.

-          Sajnálom. De hidd el, jobb lesz ez így – nyugtatott.

Nem feleltem.

Jobb lesz? Valójában?

Vagy ebből csak az lesz, hogy mindenkit elveszítek? Jesse… Jake… és most Ed. Apu esetleg nem akar itt hagyni? Vagy Síla… - na, jó, Síla lány, ő nem hagy el!

-          Én valami ellen mágnes vagyok? – fakadtam ki.

-          Miért lennél…? – rázta a fejét értetlenül Edward, majd egy kicsit közelebb húzódott.

-          Mellettem egy fiú sem marad meg! Ez valami átok? Büntetésül, amiért ötödikben fejbe vágtam Bill Hadton-t?

-          Nem hinném – nevetett halkan, és megsimította a vállam.

-          De akkor miért hagyott itt Jacob is? Én nem ártottam neki!

Nem felelt.

De én éreztem, hogy valamit nem mond el! Mit? Mégis mit titkol még mindig előttem?

Áhh! Már elegem van, komolyan mondom! Sosem tud hozzám senki sem totálisan őszinte lenni? Mindent harapófogóval kell kirángatnom mindenkiből?

Úgy tűnik.

-          Tudom, hogy tudsz valamit.

-          Látott minket a határnál – bökte ki teljes nyugalommal. De ez mit jelent? Látott minket a határnál? Mikor? Mi van?

-          A határnál…? – és ekkor kattant valami. – Ó baszki! Azért nem jött értem? Ugye? Mert látott minket csókolózni? – kérdeztem zihálva. De ezeknek mi köze van egymáshoz? Jacobot miért zavarná, hogy én csókolózok Edward-dal. Ha csak… neem. Hess, hülye gondolat!

-          Valószínűlegesen. De nem figyeltem kifejezetten a gondolataira, így nem emlékszem, mit gondolt. Csak átsuhantak az agyamon, nem maradtak meg. Mással voltam elfoglalva. – Megeresztett egy halvány mosolyt felém, majd felállt. – Késő van. Jó éjt, Bella… - suttogta, majd egy pillanat alatt eltűnt, és nem maradt utána semmi.

-          Kösz – suttogtam a sötétségnek, majd visszavágódtam fekvő helyzetbe, és konkrétan hajnalig forgolódtam, mire sikerült elaludnom.

Végre péntek! – dobtam le a táskámat az asztalom mellé, és fáradtan dőltem be az ágyamba. Kiszedtem a hajamból a gumit, és újracopfoztam, mert már teljesen kócos volt a tesi óra miatt. Ráadásul bele is izzadtam a cuccomba, mert hazáig gyalogoltam, és még könyvtárból kivett könyveket is cipeltem. Történelemre kell anyagot keresnem, mert csütörtökön – hála az éjjeli kis beszélgetésemnek – beégtem, amikor óra elején kérdezgettek. Azt mondta, ha megcsinálom a kiselőadást, akkor el van felejtve. Értékelem, hogy nem írt be egy egyest, de nem vagyok a kiselőadások nagymestere. Valószínű izzadni fog a kezem, meg összekeverem a dolgokat. Vagy végre összeszedhetném magam, hogy normális eredményeket csikarjak ki magamból.

Keddre meg kell csinálnom, és a tanár ajánlotta ezeket a könyveket, mert neten túl sok az anyag, ebben a két könyvben pedig a tartalomból kikereshetem a részt, plusz még az összefüggéseket, előzményeket, következményeket is leírják, szóval csak kimásolom és kész. Ja, meg kicsit megtanulom, hogy csak ritkán kelljen belenéznem, mert tudom, hogy a tanárok utálják, ha felolvasom a dolgokat. Általánosba a fizikatanártól az egyik osztálytársam emiatt kapott egyest, pedig önként készült. Kegyetlenek a fizikatanárok, az száz.

Felültem törökülésbe, majd beraktam a hifimbe egy vegyes lemezt, amit még tegnap írtam ki. Miközben hallgattam a Linkin Park legújabb számát – ez kivételesen tetszik… - előszedtem a könyveket, meg egy vonalas A4-es lapot, és jegyzetelni kezdtem. Végül a lemez végére már totál kivolt a kezem, tele volt másfél oldal a macskakaparásommal. Ebből még sűrítenem kell, de legalább már a körvonalak megvannak. Azért kezdtem már aznap el, mert a szombaton Niki-vel elengedett apu moziba. A műsort még meg se néztük, úgy döntöttünk, hogy helyben választunk. Amelyiknek a legjobb a címszövege vagy a plakátja. Majdcsak lesz valami.

Miután végeztem kimentem a nappaliba, és már hallottam is, hogy apa leparkol a ház elé.

Nemsoká belépett az előszobába.

-          Bella? – kiáltotta.

-          Itt vagyok – intettem az ajtófélfának támaszkodva.

-          Hoztam egy kis kínai kaját, szereted? – nyújtotta felém a dobozt.

-          Öööö… - vettem el – még sosem ettem ilyet.

-          Na, akkor most eszel – mosolygott rám, és evette a cipőjét, miközben én bementem a nappaliba.

Az egészből az lett, hogy végül hoztam egy villát, mert én nem értek ezekhez a pálcikákhoz. Villával jó volt! Nem mondom, hogy a kedvencem lesz, de azért ízlett.

-          Apu… - kezdtem, és letettem az asztalra a dobozt.

-          Hm? – fordult felém. Ilyen sem sűrűn volt, hogy a TV helyett rám figyel teljesen, de most ahogy egy fél pillantásból láttam, épp reklám volt.

-          Edwarddal… szakítottunk – böktem ki, és egy tonnás kő esett le a szívemről.

-          Ez most… komoly? – vonta össze a szemöldökét. Tudom, hogy örült, meg minden, de biztosan vissza akarta fogni magát, hogy ne bántson meg.

-          Közös megegyezés. Úgyis túl tökéletes volt nekem – ráztam a fejem, és inkább fogtam a dobozomat és elmenekültem a konyhába.

Elmostam a villámat, a dobozt a kukába vágtam, a pálcikákkal meg bementem a szobámba. Gondoltam, majd a netről valahogy megtanulok pálcikákkal enni. Végül azokat leraktam az asztalomra, én meg benyomtam a TV-t, és megint csak MTV-t néztem. Egész jó sorozat ez az R. J. Berger: Hard Times.

A reklám közben kirohantam és megzuhanyoztam. Fogkefével a számban szaladtam vissza, hogy megnézzem, elkezdődött-e már. Nos, igen. Szóval a fogkefe egy ideig még a számban maradt, mert ha a fogamat sikáltam úgy nem hallottam a TV-t. Azt hiszem, elérkeztem a „szingli vagyok, a TV a mentsváram”- korszakomhoz. De elvagyok vele.

Miután végre tényleg megmostam a fogamat, épp a szobámba indultam vissza, amikor apa is oda akart menni.

-          Mostál fogat? – kérdezte.

-          Igen apa… - bólintottam. Nem vagyok már dedós! Áhh…

-          Jó éjt – nyomott egy puszit a homlokomra, és megveregette a vállam, majd ő is bement a fürdőbe.

-          Jó éjt.

Másnap délelőtt tízkor keltem. Megreggeliztem, majd még mindig pizsiben visszabújtam az ágyba, és magam elé vettem a történelem kiselőadásomat.

Apa hagyott üzenetet, hogy délután egy környékén jön haza, és ha van kedvem, akkor megvárhatnám az ebéddel, és akkor mehetnénk együtt étterembe. Kedves. Úgy érzem, kicsit aggódik a lelki állapotomért, de ez jól esik nekem.

Szóval a délelőtt folyamán befejeztem a kiselőadásom, és át is olvastam egyszer-kétszer.

Utána kimentem Sílához, adtam neki kaját, meg friss vizet, és kicsit megszeretgettem. Bár azt hiszem, még álmos volt, mert nem volt hajlandó felkelni, csak csóválta a farkát.

Majd kicsit rendbe akartam szedni a szobám.

Kezdtem azzal, hogy beágyaztam. Utána az asztalomon raktam rendet, így már tök jól el lehetett férni, plusz összegyűlt egy félkukányi szemét. Azután a széthagyott ruháimat vittem a szennyesbe, meg a mosógép használati utasítását böngészgetve beraktam egy fehér mosást, mert már hiányzott a kedvenc bugyim. Majd az éjjeliszekrényem fiókjait rendezgettem, ott is nagy volt a kupi. Végül kinyitottam a ruhásszekrényt, és totál átrendeztem. A rövidebb cuccaimat – rövid ujjúk, halászgatyák… - felraktam a felső polcra, és már csak a pulcsik, a hosszú ujjúak meg a hosszú gatyák voltak elől.

De még így is csak dél volt, szóval behoztam az előszobából a porszívót, és kiporszívóztam a szobámat.

Hasznosan töltöttem a délelőttöt. Jó ideje végre egyszer.

Fél egykor aztán felvettem a kedvenc vastagöves csőnadrágom – sajnos csak egy van belőle, majd Nikivel beszerzek még egyet minimum, mert nagyon kényelmes -, és a krémszínű hosszú ujjúmra rávettem a zöld pulcsimat.

Megfésülködtem, és kicsit elrendeztem a hajam, majd kint az előszobában fölhúztam a cipőm, és a konyhában ülve vártam aput.

Tíz perc múlva meg is érkezett. Dudált nekem, én pedig felálltam, bezártam az ajtót és beültem mellé.

-          Szia, apa – pusziltam arcon, majd bekötöttem magam.

-          Szia. Hogy telt a délelőtt? – tudakolta, közben ráhajtott az útra, és elindult Forks felé.

-          Jól – mosolyogtam. – Kitakarítottam a szobám, meg megcsináltam a kiselőadásomat.

-          Az jó…

-          Hová megyünk?

-          A forksi étterembe.

-          Oké – bólintottam, majd az út hátralevő részében az utat néztem.

Az ebéd nem is volt olyan rossz. Lasagne-t kértem, apa meg steak-et.

Elég jól sikerült elbeszélgetnünk, ahhoz képest, hogy mennyire kukák vagyunk mindketten. Szerintem kezdünk összekovácsolódni!

Fél háromkor értünk haza.

Délután beszéltem anyuval skype-on, meg neteztem egy másfél órát. Elgondolkoztam rajta, hogy be kéne lépnem valami „szingli vagyok, de boldog”- klubba. Találtam is párat, de egyelőre csak elmentettem a kedvencekbe, majd még gondolkodom rajta.

Az a furcsa, hogy most, hogy egy fiú sem köt a misztikus világhoz, milyen hétköznapi az életem. Ezen a héten már nagyon a farkasok sem kísérgettek haza, apa elhagyta az ötletet, mert a város környékét tíz km-es körzetben állandóan ellenőrzik, és egyelőre semmi nyom.

Most az egyetlen, ami hiányzik az életemből, az Jacob Black. Ő pedig úgy néz ki, hogy nem tér vissza egyhamar.

Este hétkor már elkezdtem készülődni, mert Niki azt ígérte, fél nyolckor jön értem az anyukájával, aki majd kitesz minket a mozinál, meg értünk is jön, ha akarjuk.

Mivel az ebéd után visszaöltöztem melegítőbe, így megint azt a szerelést vettem fel, csak nem a zöld pulcsimmal, hanem a bőrkabátommal. Meg elővettem az egyetlen fekete magas sarkúmat – nincs nagy sarka, tudok benne menni. Újra megfésülködtem, tettem fel szempillaspirált, szájfényt meg egy kis alapozót, mert úgy látom, az orrom romokban hever. El kéne menni egy kozmetikushoz… na, majd Nikivel!

Pontban fél nyolckor le is parkolt előttünk az autó. Elköszöntem aputól, és megígértem, hogy éjfélkor maximum itthon leszek. Majd mosolyogva felkaptam a fekete kistáskám, amibe benne volt a mobilom, pénztárcám, rágóm meg a szájfényem és a kulcsom, majd szaladtam is, és bepattantam a hátsó ülésre.