23. fejezet

 Sziasztok!

A történet közeleg a vége felé... és ez olyan fura! Még egyetlen történetemet sem zártam le így, hogy tényleg vége, és ennyi. Oké, ez még nem az uccsó, feji, mert hátra van még 2-3, de akkor is. A levegőben érzem a véget.

Ebben a fejezetben önkéntelenül is öszekuszáltam mindent. De ígérem, a következőben szépen kibogozom, jó?

Puszilok mindenkit, aki még mindig veszi a fáradtságot, és elolvas engem. Szeretlek titeket!

Dórii

23. fejezet

Meglepetések éjszakája

Összességében jó volt a film, tetszett. Csak már tízkor bőségesen vége volt.

Egy darabig még a moziban tébláboltunk, megnéztük az új filmek listáját, hogy mikor jöjjünk újra, majd úgy döntöttünk, hogy beülünk valahova.

-          Milyen a szingli élet? – kérdezte Niki, miközben egymásba karolva sétáltunk a hűvös utcán, a lámpák kivilágításában.

-          Egyelőre megfelel. Így mindenre van időm… - A minden szó alatt arra gondoltam, hogy Jacobért aggódhatok anélkül, hogy az mégiscsak olyan lenne, mintha megcsalnám Edwardot.

Betértünk a még nyitva levő kis étterembe, és rendeltünk egy-egy forró csokit magunknak.

Tizenegyig beszélgettünk, majd láttuk, hogy záróra van, így távoztunk.

-          Téged meddig engedtek?

-          Max éjfél, szóval még van időm. Téged?

-          Anyunak fél tizenkettőig van valami estje, úgyhogy olyan háromnegyedkor jön értünk.

-          Akkor addig hová tovább? – néztem szét a kereszteződésben.

Szemben velünk állt egy szőke lány, és nyíltan bámult minket. Eszébe sem jutott, hogy elkapja a tekintetét.

-          Te… - böktem oldalba Nikit. – Ez minket néz.

-          Most mit csináljunk? – kérdezte ijedten.

Igaz, hogy csak egy lány volt, és alig idősebb, mint mi, de sugárzott belőle, hogy veszélyes.

Megborzongtam a hidegben.

-          Menjünk oda! – határoztam el, és nemsoká jobbom is velem tartott.

Miután átértünk az úttesten, megálltunk a lány előtt.

Porcelánfehér bőre volt, és fekete szeme – vagy inkább sötét bordó?

A felismerés fájdalmasan hatolt belém, ahogy rájöttem, mi is ő. Nagyobb veszélyt jelent ránk, mint hittem. Ő vámpír. És nem vegetáriánus… éhes.

-          Segíthetünk? – kérdezte Niki, én pedig a lányt néztem kővé válva.

A lány elmosolyodott, és barátnőm felé nyújtotta kezét.

-          Emily vagyok – szólalt meg csilingelő hangját.

-          Én Niki, a barátnőm meg Bella – mutatott rám, de én képtelen voltam mást nézni, mint a lány – Emily – mozdulatait.

-          Nem tudom, ismeritek-e az utat a Cullen birtok felé, mert oda kéne eljutnom.

Emily, Emily, Emily…

Ez Edward volt barátnője! Ez az az Emily! Aki… akinek halottnak kéne lennie! Mégsem az. Ő vámpír. Valaki átváltoztatta.

-          Én… - kezdtem. – Én tudom, ki vagy!

Emily rám nézett, majd még szélesebbre vette ragyogó mosolyát.

-          Igazán?

Az adrenalin csak úgy száguldott az ereimben.

-          Niki fuss! – szóltam rá barátnőmre, aki egy pillanat hezitálás után elkezdett rohanni, s én is megpróbáltam követni.

De elkapott.

Fájdalomra ébredtem. Nem tudtam, hol vagyok… arra sem emlékeztem, hogy mi történhetett.

Csak a fájdalom hasított mindkét csuklómba…

-          Emily! – hallottam a haragos kiáltást, majd egy cipő kopogását.

-          Hívd ide Jane-t – mondta. – Nem fog magától beszélni.

Próbáltam kinyitni a szememet, de mintha valami egyszerűen nem hagyta volna. Egy pillanat alatt pánikba estem.

-          Nyugodj le. Vagy még rosszabb lesz.

Nem tudtam, hogy hozzám beszél-e, mivel a nyelvem is ólommá változott. Meg sem bírtam mozdítani.

-          Mondom, hogy nyugodj le! – kiáltotta ingerülten. Akkor viszont már biztosra vettem, hogy velem ordibál. Éreztem a hideg leheletét az arcomon.

Mély levegőt vettem, közben pedig próbáltam nem megmozdulni. Ugyanis minden apróbb elmozdulás óriási fájdalommal járt.

Próbáltam lenyugodni, és kényszerítettem magamat az egyenletes légzésre.

-          Jól van – suttogta nekem. – Ha teljesen lenyugszol, minden visszatér.

Egy pillanat múlva újabb kopogást hallottam, majd egy ajtó nyikorgását.

-          Mond, Emily – szólt egy női hang.

-          Ő az… - Emily még be sem fejezhette, a másik – valószínű Jane -, közbevágott.

-          Á… hát akkor lássunk neki.

Nem tudtam, mit akarnak velem, de nem kezdtem el zihálni, inkább ellazítottam az izmaimat, és… és sikerült kinyitnom a szemem.

Egy szinte üres szobában voltam, az ajtóval szemben levő székhez kötözve. A falak sivárak voltak, az egész úgy hatott, mint egy börtön.

Előttem állt az ismerős szőke lány, Emily. A szeme most már élénkpirosan izzott, nem úgy, mint azon az este.

Mellette egy fekete köpenyes, aprócska teremtés volt. Arca szinte gyermeteges lett volna, ha nincsenek ott azok a nagy, vörös szemek. A bőre neki is olyan porcelánhatású volt, mint minden vámpírnak.

-          Nos… - szólalt meg Jane.

Nem bírtam visszafogni magamat.

-          Hol vagyok? Mit akartok? – kiáltottam, és megpróbáltam kiszabadítani a kezeimet, de ekkor mintha egy pengét szúrtak volna a mellkasomba, és élvezettel elkezdték volna forgatni.

-          Akkor szólsz, ha kérdezlek!

A fájdalom elmúlt, de ekkor annál is erősebb rémület vette át a helyét.

-          Mit tudsz rólunk? – kérdezte, teljesen higgadtan. Mintha csak egy délutáni teázás közbe jött volna fel a téma.

-          Tessék? – ráncoltam a homlokom.

-          Azt kérdeztem, mit tudsz rólunk? Mint tudsz a fajtánkról, halandó? – Közelebb lépett.

-          Mindent… - nyögtem.

A képzeletbeli penge végigszántotta a hátamat, de nem fúródott belém.

-          Mégis mi mindent? – rivallt rám, majd a penge a gerincem tetejénél megállt, és az utolsó csigolyámon kezdett el táncolni.

-          Jane… - érintette meg a kezét Emily. – Erre nincs szükség. Mindent tud… hisz pár perc alatt felismert engem is.

Jane szúrós pillantást vetett Emilyre, de láthatóval beleegyezett. Pedig egy pillanatig azt hittem, ők esnek egymásnak, és elfeledkeznek rólam.

-          Szóval… - fordult vissza felém. – Kitől tudsz te… mindent?

A hangja csak úgy úszott az ellenszenvtől, a felsőbbrendűségtől, és a lekezeléstől.

Nem válaszoltam. Vacilláltam kicsit.

Hisz hogy mondhattam volna azt, hogy mindent apától és a falkától tudtam meg? Nem tehettem ki őket ekkora veszélynek, mint ez a lány!

Így végül csak hallgattam.

-          Válaszolj! – utasított, majd a penge a vállamhoz kúszott, és elmerült benne. Én pedig felsikítottam.

És akkor megszűnt minden.

A kép, a hang, a fájdalom. Minden köddé vált.

A szobát sötétség váltotta fel, majd nemsoká Jane és Emily üvöltözése helyét is átvette a megnyugtató csönd.

Nekem pedig olyan érzésem volt, mintha csak zuhannék. Egyre mélyebbre, és mélyebbre.

-          Hozd vissza! – hallottam egy rémült lány kiáltását, valahonnan messziről. – Túl messzire mentünk. Bent fog maradni!

-          Próbálkozom!

A fülem elkezdett zúgni, majd nemsoká rájöttem, hogy ez a hang egy autó motorjáé.

Valaki hideg kezei között tartotta az arcom, én pedig hirtelen kinyitottam a szemem. Olyan érzésem volt, mintha minden oxigén távozott volna a szervezetemből, és most egy szuszra kéne bepótolnom őket. Mély levegőt vettem, majd szétnéztem.

-          Szia Bella… - integetett kedvesen Emily, a vezetőülésről.

Összeráncoltam a szemöldököm. Nem értettem semmit. Hisz az előbb még valami kopár szobában voltam, és Emily cseppet sem viselkedett velem barátságosan.

-          Lucas vagyok. – A hideg kezek eltűntek az arcomról. Gyorsan felültem, mire Lucas felém nyújtotta a kezét. Én viszont kihúzódtam a hátsó ülés sarkába, hogy minél távolabb legyek mindkettejüktől. – Sajnálom az előbbit.

-          Mi ez az egész? – kérdeztem elszörnyedve. Majd eszembe jutott Niki. – Hol van a barátnőm? Mit csináltatok vele? És egyáltalán hová megyünk?

-          Nyugodj le, Niki már hazament. Úgy tudja, hogy te meg én jó barátnők vagyunk, és elmentünk hozzátok.

-          Hogy mi?

Lucas sóhajtott egyet, én pedig ingerülten felé fordultam.

Elvárják, hogy rögtön felfogjak mindent, amikor a szálak a fejemben teljesen összegabalyodtak? Köszi szépen.

Az ajtóhoz nyúltam, de zárva volt. Gondolhattam volna.

-          De hisz az előbb még… - értetlenkedtem, majd kezdett leesni a dolog. Ez is valami képesség lenne, mint a gondolatolvasás? – Te voltál? – fordultam Lucashoz, aki félénken bólintott.

-          Bocs, de muszáj volt.

-          Mégis miért?

-          Azért, hogy megtudjam, miként bánna veled Jane az adott körülmények között. De nyugi, kétlem, hogy utánunk merne jönni – mosolygott.

Miután a légzésem végre egyenletes lett, kissé megnyugodva fordultam újból Lucashoz.

-          Edwardékhoz megyünk?

Emily felnevetett az első ülésen. Először nem tudtam mire vélni.

-          Mondtam, hogy tud.

-          Ja – nevetett rám Lucas.

-          De én még mindig nem értem teljesen… - ráztam a fejemet.

-          Majd mindjárt.

Jacob

Nem ment nekem ez a továbblépés. Nem hagyhattam magam után mindent, és mindenkit, csak azért, mert Bella összejött Edwarddal. El kell fogadnom, és megpróbálni mindezzel együtt élni.

Hisz elvégre nem vésődtem belé. Kell lennie valakinek, akit jobban fogok szeretni, mint őt valaha.

Billy is minden bizonnyal aggódott értem, én pedig szégyelltem magam, amiért csak úgy, köszönés nélkül magára hagytam.

Borzasztó voltam, belátom.

De akkor, abban a pillanatban, amikor megláttam őket egymás szájában, nem számított semmi. Csak el akartam tűnni. Ha nem is örökre, de egy időre biztosan.

Most pedig lejárt az időm, ideje visszamennem.

Felültem az első különjáratú buszra, és beültem hátulra. Később egy lány csatlakozott mellém, de nem figyeltem rá. Egy idő után el is kezdte hallgatni a zenelejátszóját.

Az ablaküvegnek támasztottam az arcom, és alig kellett pár perc, már el is nyomott az álom.

-          Hé! – bökték meg a vállam, egyre erősebben. – Seattle-be szól a jegyed. Itt vagyunk – tájékoztatott a sofőr, én pedig hálásan biccentettem, és készülődni kezdtem.

A lány mostanra eltűnt mellőlem, gondolom már hamarabb leszállt.

Letántorogtam a buszról, és mélyen beszívtam a hideg, éjszakai levegőt. Közel az otthon…

Nem volt több pénzem, így bementem az erdőbe, a lábamra kötöttem a cuccaimat, és átváltoztam. Jól esett újra négy lábon közlekedni. Sokkal biztosabbnak éreztem magamat így, mintsem emberként.

Jacob! Végre haver… - gondolta Paul.

Jó volt újra hallani a gondolatait. Hisz szinte a testvérem volt!

Mindig is tudtam, hogy odáig vagy értem – röhögött.

Prüszköltem egyet nevetésképp, majd teljes gyorsaságommal futottam a La Push felé. Amikor megcsapta az orromat, egy nagyon enyhe bűz… enyhe, de annál felismerhetőbb. Vámpírok. És ezek nem Cullenék.

Riasztom a többieket! – mondta Paul, majd egyedül maradtam. Visszaváltozott.

A szag után eredtem. Meglepődve vettem észre, hogy Cullenék háza felé tart. Lehet, hogy valami ismerősük jön meglátogatni őket? Az éjszaka közepén… náluk biztosan ez a módi.

Egy vörös autó száguldott velem párhuzamosan. Biztosan tövig nyomta a gázt, mert koncentrálnom kellett, hogy lépést tudjak vele tartani.

Jake – szólalt meg Sam a fejemben. – Azt hittem, nem fogsz visszajönni.

Hát, egy darabon én is – fintorodtam el. – Cullenék felé tartok. Mindjárt odaérünk!

Már minden farkas ott volt a fejemben. Jól esett újra a falkához tartozni. Most még azt is elviseltem, hogy a fejemben láttak.

Kicsit lemaradtam, amikor az ösvényhez érkeztünk, hogy ne legyek olyan feltűnő. Nemsoká utánuk mentem.

Egy nő szállt ki a kocsiból, a vezetőülés felől. Hátulról először egy férfi, majd egy lány.

Éles fájdalomként hasított belém a felismerés. Az a lány Bella volt…

Bella

Felmentünk a teraszra. Volt egy olyan érzésem, hogy valami figyel. Az erdő felé pillantottam, de a sötétben semmit sem láttam.

Carlisle nyitott ajtót. Az arca zavartságot tükrözött, ami nála kifejezetten ritka volt. Hisz mindig tudott mindent, ő volt a Cullen család feje.

-          Carlisle… emlékszel rám? – suttogta Emily.

Carlisle teljesen kővé dermedt. Most már tényleg úgy nézett ki, mint egy szobor.

Megpillantottam mögötte a szintén kővé vált Alice-t. Bizonyára egyikőjük sem egészen értette, hogy mi is folyik itt. Hisz mind úgy tudtuk, hogy Emily autóbalesetben halt meg. Habár a holtteste nem volt felismerhető, annyira összeroncsolódott.

-          Emily? – szólalt meg az újonnan érkezett Edward.

-          Oh, Edward! – mosolyodott el Emily, majd átcsusszant a szoborszerű Carlisle és Alice mellett, és porcelánkarjait Edward köré zárta. – Azt hittem, nem látlak többé!

-          Én is… - suttogta Edward, és értetlen arcot vágott.

Én nem mertem megszólalni, és mellettem Lucas is hallgatott.

Nem akartam megzavarni a nagy ölelkezést, így inkább nekidőltem a korlátnak… egyébként is szédültem. Lucas mellém lépett, és rám mosolygott.

-          Én mégis miért kellettem ehhez? – értetlenkedtem.

-          Csak féltünk, hogy Felix vagy Demetri kiszagolnak téged.

Összeráncoltam a homlokom, de nem kérdeztem vissza. Nem lettem volna képes még több információt feldolgozni ezen az éjjelen.

Ekkor Lucas halkan bár, de felmorrant mellettem.

-          Mi az? – néztem én is a felé, amerre ő. Az erdőből fél tucat férfi jött a ház felé.

Megállt bennem az ütő, s ezzel együtt feléledt a remény, hogy Jacob visszajött.

Megkerültem Lucast, és lefutottam a teraszról.

-          Jacob? – suttogtam a sötétbe. Nem tudtam, hogy itt van-e egyáltalán, de nem bírtam egy helyben állni, és várni, hogy odaérjenek hozzánk.

-          Bella!

Valaki hirtelen előrefurakodott, és felkapott a karjaiba.

Elöntött a forróság, az öröm és a megkönnyebbülés. Visszajött! Jacob visszajött!

-          O, Jake! Úgy hiányoztál! Mégis hol voltál? És miért szöktél el? Hogy tehetted ezt velem? – A kérdések csak úgy zsongtak bennem, viszont egy idő után inkább elhallgattam, és csak öleltem tovább Jacobot. Annyira hiányzott már a teste elege. El is felejtettem, milyen jól esett, amikor hosszú, meleg karjaiba zárt.

Beszívtam az illatát, közben pedig legördült egy könnycsepp az arcomon.

Letett, és megfogta a kezeimet.

-          Bella, én…