Évforduló (24. fejezet +meglepetés)

Sziasztok!

Nos, igen, itt állok (oké, ülök), egy teljes év munkája a hátam mögött (meg a monitoron és a mappáimban), és cseppet sem bántam meg, hogy belevágtam. Ahogy így végignéztem, az idő közbeni hisztim teljesen felesleges volt, hisz komiztatok! És én annyira örültem. És örülök, most is.
Sorolhatnám megint, hogy olyan sok mindenen keresztülmentünk, s a többi, de azt már annyira uncsinak érzem, hogy inkább nem is írok semmit.
Szeretem a hülye karaktereimet, ezt az idióta történetet, titeket, az olvasókat, és remélem nem hiába volt ez az egy év, és valami maradandót alkottam (nem, nem tértem át a mirelit kajára, még mindig a blogról van szó).
Nem is akarok tovább lelkizni, mert még könnyes lesz a billentyűzetem, szóval jöjjenek a száraz számok, lássuk mi történt eddig!

2011. január 8. - 2012. január 8.
Összes látogatás: 10 815
Legtöbbet olvasott bejegyzés: 2. fejezet (395 oldalmegjelenítés ^.^)
Az olvasóim többsége persze Magyarországról olvas engem, de vannak Romániából, Ukrajnából, Szlovákiából, az USA-ból, és még sok más országból is.
Hát, a böngészőknél, mint mindig, tarolt, a Firefox, de azért az Explorer sem szerénykedhet, és a többieknek és szép részük van.
Az operációs rendszerek közül örök győztes a Windows. De mit is vártunk?

Nem akarok további beszédet tartani, beszéljen helyettem a fejezet, jó?

De köszönöm mindenkinek, aki idekattintott, és vette a fáradtságot, hogy elolvasta az agyszüleményeimet. Csúcsok vagytok, semmi kétség :)

Még nem köszönök el, a végére tartogatom...

24. fejezet

„     -     Bella, én… „

-          Tudom, hogy elszúrtam az egészet – vágtam közbe. – Nem kellett volna mindent bekavarnom, legjobb lenne, ha visszamennék Anyuhoz. Úgy sajnálom, hogy felborogattam mindent!

Jake értetlen kifejezését még a sötétben is ki tudtam venni. Megfogta a két vállamat, és gyengéden megrázott, majd sóhajtott egyet.

-          Gyere egy kicsit – súgta, és félrevont, vissza az erdő szélére. – Én szeretnék neked elmondani valami… fontosat.

Nyeltem egy nagyot.

Mi lehet az, ami miatt a nagymenő, laza Jacob Black csak súgva és tiszta idegesen hív félre a sötétben?

Halvány lilám sem volt.

-          Igen? – vontam fel a szemöldököm.

-          Bella, én…

És akkor leesett.

-          Te bevésődtél valakibe?! – Felugrottam saját kijelentő-kérdésem hallatára.

Jake leszegte a fejét, és ha jól hallottam, kuncogott.

-          Most meg mi van?

-          Megengeded, hogy végigmondjam végre? – Hosszú kezeit az ég felé dobta, majd lehullottak mellé.

-          Jó, befogtam – bólintottam komolyan.

Mély levegőt vett, megfogta a kezem, és a szemembe nézett.

Megijedtem ettől a bensőséges közelségtől. Persze máskor is fogta már meg a kezem, de sosem így… Ilyen furán.

-          Tudom, hogy nem fog sok mindenen változtatni, de muszáj végre elmondanom neked. Én szerelmes vagyok beléd, Bella.

A szám elnyílt, majd hirtelen átszeltem a kettőnk közötti távolságot, a nyakába kapaszkodtam, és életemben először megcsókoltam Jacob Backet.

Nem is volt hasonlítható az eddigiekhez… Olyan tüzes volt, és szenvedélyes, és úgy éreztem, hogy a világ körülöttünk megszűnt, nem létezik, és sosem létezett. Csak mi voltunk ketten, a sötétben. Bár az rontott kicsit az idilli összehatásban, hogy Jacobnak páfrány íze volt, nekem meg popcorn, de hát ezek igazán apróságnak számítottak abban a pillanatban.

Ha ez egy film lett volna, minden bizonnyal közbefordult volna a kamera, bevágták volna a ráközelített arcunkat, és lett volna valami szívfacsaróan megható és gyönyörű háttérzene. De ez nem egy film volt… hanem sokkal jobb annál.

Jake egyik kezével a derekamat markolta a másikkal pedig a tarkómat fogta, a lehető legközelebb vonva ezzel magához. Az én ujjaim a haját szántották, miközben a tüdőm levegőért küzdött, de valahogy nem bántam, hogy sehogy sem jutottam oxigénhez.

-          Hé – dörmögte. – Nehogy megfulladj itt nekem.

Gyorsan teleszívtam a tüdőm, majd újból pipiskedtem, és rányomtam ajkaimat az övéire.

Mohón vágytam minden érintésére, hisz végre valahára megtaláltam azt, ami eddig hiányzott. Sosem éreztem még ennyire boldognak magam. És most már nem féltem bevallani magamnak, hogy a visszaköltözésemmel egy időben újból beleszerettem Jake-be. Kár is lett volna tagadni… a szívem eszeveszett dörömbölése úgyis lebuktatott.

Mikor pár perc múlva zihálva elváltunk egymástól, a mellkasára hajtottam a fejemet, és hallgattam a szívdobogását. Hasonlóan gyors volt, mint az enyém.

-          Ha tudtam volna, hogy így… reagálsz, hamarabb elmondtam volna – nevetett, és puszit nyomott a fejem búbjára.

-          Hát, azzal elég sok galibát előztél volna meg.

Elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessek.

-          Én is szeretlek – suttogtam.

Az arcom felhevülten égett pillantásától, de nem szegtem le a fejem, ahogy szoktam. Már nem volt miért.

-          És mi van a vérszívóddal? – A Cullen ház felé nézett, Edwardra célozva.

-          Semmi – ráztam a fejem. – Asszem a halottnak vélt ex, vagy most már inkább mégsem ex-barátnőjével van.

Jake értetlenül összevonta a szemöldökét, de én csak legyintettem. Nem lettem volna képes elmagyarázni neki, hisz én sem értettem pontosan, hogy mi is van.

Csak az számított, hogy Jacobbal vagyok.

-          És miért jöttél vissza? – kérdeztem.

-          Azt hiszem az előbbi dolog nyilvánvalóvá tette.

-          Csak miattam? – A hangom komolya volt, de legszívesebben vigyorogtam volna, mint egy vadalma.

-          Valószínűleg, ja – bólintott.

Egy darabig egymás szemébe néztünk a sötétben, majd hirtelen magához húzott úgy, hogy koppant a fejem a mellkasán. Szorosan átfogta a testem, minden oxigént kipréselve tüdőmből.

Egyszer miatta fogok megfulladni…

-          Úgy örülök neked! – duruzsolta.

-          Én is… - suttogtam elhaló hangon.

Elengedett, majd megragadta a kezemet, és a fák felé kezdett húzni.

-          Menjünk el!

-          De hová? – kérdeztem vissza, viszont a lábam már megindult utána, be az erdőbe.

-          Csak el, minél messzebb tőlük. – Majd megtorpant. – Bízol bennem?

-          Bízok – vágtam rá gondolkodás nélkül, mire nyomott egy puszit a homlokomra, és eltűnt a szemem elől. – Jake?

Ijedten szétnéztem, majd egy pillanat múlva már egy óriásfarkast láttam magam előtt.

-          Jake? – ismételtem, ő pedig farkasosan elmosolyodott, majd lefeküdt elém.

Felmásztam a hátára, és átfogtam vaskos nyakát, belekapaszkodtam a bundájába.

Olyan szélsebesen indult meg, hogy pislogni sem volt időm. Először azt hittem, lecsúszok, de csak a hirtelen jött ijedtség váltotta ki belőlem. Az arcomat is meleg szőrébe temettem, és beszívtam az illatát.

Nem tudom, hány perc telt el, de nem is volt fontos. Csak azt vettem észre, hogy a fülem mellett zúgó szél halkulni kezd, és Jake mancsainak halk dobogása lelassul. Odaértünk.

Felemeltem a fejemet, és óvatosan kinyitottam a szemem.

Nem tudtam pontosan, hogy hol voltunk, de mindenesetre valami sziklaszirt lehetett, mert alattunk ott hömpölygött az óceán, visszaverve a Hold ezüstös fényét. A szél lágyan fújt, nem csípte az arcomat, viszont a hajamba belekapott. Jake hátrafordult hozzám, mire én rámosolyogtam. Óvatosan leült, én pedig lecsusszantam a hátáról, majd bevetette magát a fék közé.

Nem mertem közel menni a peremhez, féltem, hogy elfog a tériszony, és talán leesek. Átfogtam magam a karjaimmal, miközben felnéztem a Holdra.

-          Nem féltél? – búgta a fülembe Jacob, mire én összerezzentem. Hátulról átölelt, és ráhajtotta fejét az enyémre.

-          Nem – biztosítottam.

Pár percig így, ölelkezve álltunk, majd szembe fordított magával, és az államnál fogva megemelte az arcom, hogy a szemembe tudjon nézni.

-          Gyönyörű vagy, Bella Swan – mosolygott, majd megcsókolt.

Kezeimmel átfontam a nyakát, míg ő egyik kezével még mindig az államat tartotta, a másikkal pedig a derekamat fogta körül.

-          Haza kell mennem – suttogtam, és kezeimet a mellkasára téve eltartottam magamtól. – Apa már biztosan aggódik.

-          Oké – bólintott. – A Farkas Futárszolgálat kézbesítési módszerét választja?

Mosolyogva bólintottam.

A cipőmet próbáltam hangtalanul levenni, majd a szobámba osonni, de apa kiélesítette a hallását, és észrevett. Olyan hirtelen kattintotta fel a villanyt, hogy a fénytől megfájdult a fejem, és meglepődni sem volt erőm. Magyarázkodni meg végképp.

A szemem elé tartottam a kezem, ezzel védve magam a világosságtól.

-          Szia, apa, hát te ébren? – Erőtlenül mosolyogtam.

-          Bella, hajnali kettő van! Nem fogalmaztam elég világosan, amikor megmondtam, hogy éjfélre légy itthon? Azt hittem, megbízhatok benned. De most már nem… a tanév végéig nem mész sehova. Anyád sem fog repesni az örömtől, ha ezt meghallja. Mégis hol voltatok? És ne mond, hogy csak úgy elrepült az idő, mert nem veszem be! Tudod, hogy aggódtam? Már majdnem kerestetni kezdtelek, de meggyőztem magam, hogy három óráig várok, ha addig nem kerülsz elő, utánad indulok. Bella, válaszolj!

A torkomon akadtak a szavak, és egyszerűen képtelen voltam belefogni a mesélésbe. Hol kezdjem? Hogy mondjam el az apámnak, hogy az ex-barátom ex-barátnője, aki most már mégis a barátnője, elrabolt, és elvitt az ex-barátomhoz. Aztán megjelent álmaim szerelme, minden megoldódott, szeretjük egymást, reményeim szerint összeházasodunk, egy karámnyi gyerekünk lesz, és egymás karjaiban ér minket a halál? No és akkor a végén feltehettem volna a nagy kérdést: „Na apu, áll még a szobafogság?”… jó vicc.

Ahelyett, hogy legalább valami kis szócskán kinyögte volna, megvontam a vállam. Apa feje már kezdett vörösödni.

Csapódott a hátsó ajtó, és öles léptekkel közeledett valaki. Apa automatikusan az övéhez nyúlt, de a fegyvere nem volt ott, kint lógott az előszobában.

-          Hello, Charlie! – Jake lazán intett egyet, majd mellém lépett.

-          Jake? – nyögte apa. Láthatólag teljesen felvidult, még a büntetésemről is elfeledkezett, annyira örült Jacobnak.

-          Hogy s mint? – Szerettem ezt a laza figurát, akit nem feszélyez az idegbeteg apám, és aki fél mondattal le tud rendezni mindent. Jake talán majd meg tudja magyarázni, ha én már megnémultam. – Úgy hallom, nem fogod elengedni Bellát a következő randinkra. Nem lehetne, hogy ezt megtárgyaljuk? Bella, menj csak aludni, mi ketten megbeszéljük ezt Charlie-val – fordult felém, majd puszit nyomott a homlokomra, és a szobám felé tolva nógatott, hogy lépjek le végre. Hogy mi?

Ki nem hagytam volna a műsort, de sajnos a szobámból egy kukkot sem hallottam. Viszont aludni sem bírtam, olyan izgatottan forgolódtam emiatt a helyzet miatt. Vajon Jake ki tud magyarázni, vagy egyszerűen elmeséli töviről hegyire, hogy mi történt? Én személy szerint nem rajongtam az ötletért, hogy apa megtud mindent Edward múltjáról, meg hogy engem elrabolt Emily, meg a többi dolgot. Nem lehetne csak valami egyszerű sablon sztorival elsimítani ezt? Hát nem.

A telefonomon öt percenként néztem meg az időt.

Végül háromnegyed háromkor az ajtómon apa dugta be a fejét.

-          Szia, Bella.

Bólintottam, de úgy éreztem, még mindig nem tudok megszólalni. Nem tudtam, apa mit gondol a helyzetről, és féltem is a véleményétől.

-          Jake elmondott mindent, szóval a szobafogság dolgot visszavonom… De nagyon aggódtam érted. Nem tetszik ez nekem, hogy vámpírokkal rohangászol.

Megköszörültem a torkom.

-          Persze az sem megnyugtatóbb, hogy egy farkassal fogsz randevúzni, de hát… ő Jacob. Jó srác… Őt ne engedd el olyan gyorsan, mint az előző kettőt, jó? – Idegesen felnevetett.

-          Oké – szóltam.

Egész éjjel forgolódtam, valószínű túl sok izgalomban volt részem, ezért olyan volt, mintha leöntöttem volna egy karton energiaitalt.

Öt órakor már a szobámban tébláboltam. Aztán elmentem vécére. Hoztam be a konyhából nasit. Beágyaztam. Elmentem inni. Végül felöltöztem, és a konyhába mentem, hogy meglepjem apát egy kis reggelivel. Úgysem bírtam volna tovább a szobámban maradni, aludni meg főképp nem.

Amikor felkelt, nagyon örült a friss tükörtojásnak baconnel és szokásos kávéjának. Én is belapátoltam egy adagot, majd miután megetettem a kutyusom, és megszeretgettem, visszatértem a szobámba.

Olyan hirtelen tört rám az álmosság, hogy csak bedőlni volt időm az ágyba, és már szundítottam is.

A hét napjai összemosódtak a fejemben, és megkönnyebbülten rogytam le péntek délután az ágyam szélére.

Már minden tiszta volt, de mintha mégsem akartam volna elhinni, hogy minden megoldódott. Ez szinte elképzelhetetlen dolog, hisz az elmúlt hetekben annyi mindenen mentem keresztül, mint valaki egész élete során sem.

A vasárnap felét úgy ahogy volt, átaludtam. Délután háromkor ébredtem, vagyis ébresztett apa. A nappalinkban ott ült Alice, Edward és Emily. Kicsit rosszul éretem magam, ennyi szépség között egy rongyos pizsamában, kócos hajjal, de hát időt sem adtak, hogy rendbe szedjem magam.

Minden tisztáztak, a kezdetektől egészen addig a pillanatig.

Kiderült többek között, hogy Emily nem halt meg, mindössze a Volturi szervezkedett a háttérben, mert meg akarták szerezni a lányt, vele együtt pedig az értékes képességeit. Emily ugyanis egy fizikai és mentális pajzs. Aztán nemrég, olyan egy éve kezdtek mocorogni a dolgok. Emily, és ez a bizonyos fazon, Lucas el akartak szökni Volterrából.

Majd’ egy évi bonyolult szervezkedés, és titkolózás után mindez sikerült. Emily megtudta, hogy Edward itt él, így rögtön erre indult. Valahonnan rólam is tudomást szerzett. Aztán félúton érezték, hogy követik őket. Nem épp szerencsés hely az összecsapásra az Atlanti-óceán, ezért úgy gondolták, követőjük – akiről nemsoká kiderült, hogy Jane az – egy idő után majd leakad róluk. Ám amikor egy pillanatra megpihentek éjszaka Floridában, Jane rajtakapta őket. Nem tett semmit, csak azt mondta, hogy köszönjék Aronak, hogy nem halnak meg végleg.

Azért fogtak el engem, mert egyrészt látni akartak, másrészt féltek, hogy esetleg Jane mégis követte őket, és akkor rám találhat. Ugyanis a Volturi körében van egy kisebb hírem. Nem tudnak rólam sokan, de Jane mindenképp. Én szerintük nekem is hasonló képességem lehet, mint Emily-nek.

Szóval ezért volt az a nagy felhajtás. Valószínű könnyebben megúsztam volna, ha miután kiderül ez a „vannak farkasok és vámpírok”- dolog, nem beszélek Edwarddal. Akkor Jake sem ment volna el. De akkor lehet, hogy nem vallott volna szerelmet nekem.

Minden rosszban van valami jó, ugye?

Ettől a beszélgetéstől még jobban kiütöttem magam, így egy gyors vacsora és zuhanyzás után újból visszamentem aludni, és reggelig fel sem keltem.

Kedden sikerült a kiselőadásom. Nem volt hibátlan, de az ötös alát megkaptam. Büszke voltam magamra.

Szerdán találkoztam ismét Jacobbal, reggel az autója ott parkolt a házunk előtt. Elvitt iskolába, majd délután nálunk voltunk. Annyira jó vele lenni, hogy el nem tudom mondani.

Aznap este Niki nálunk aludt, és sikerült mindent kicsacsognom vele, ugyanis hétköznap valahogy sehogy sem tudtunk eleget beszélgetni. Persze a vámpíros és farkasos részektől megkíméltem, de a többit mind elmeséltem neki. Ez egyet jelentett egy örök barátsággal. Este gyerekes fogadalmat tettünk, és megszúrtuk az ujjunkat tővel, majd a papírra csepegtettük, amin az eskünk állt, és a saját vércseppünk alá írtuk a nevünket. Ezt megcsináltuk két papírral, hogy mindkettőknél legyen egy példány.

Az életem kezdett felvenni egy normális ritmust. Legjobb barátnő. Aranyos fiú. Tűrhető iskola.

Azon a héten vasárnap Jacobbal bevágtunk a házunk mögötti erdőbe.

-          Azt hiszem, normális mederbe terelődött az életem – szóltam mosolyogva.

-          Hát, ha te normálisnak találod a farkas barátodat, meg az ő falkáját, akkor igen. Most már csendes vizeken evezel. Csak el ne hagyd az eveződet – csipkelődött, mire én a vállánál fogva próbáltam meglökni, de nem nagyon ment.

Megálltunk, hogy kifújjam magam, mert a megfulladás szélén álltam. Nem valami jó az állóképességem, mondhatom.

De ha Jake így szeret, akkor nem is kell megváltoznom.

Jacob odajött hozzám, és kisöpört egy hajszálat az arcomból. Még mindig belevörösödtem forró érintésébe, de már nem kaptam el a szemem, és nem léptem hátrább sem.

Hisz én szeretem Jacob Blacket.

Epilógus

Befordulok az utolsó sarkon, majd nemsokára elérem az ismerős, otthonos is kuckót, amit úgy szeretek. A táskámban kulcs után kutatok, de még mielőtt megtalálhatnám volna, ajtót nyitnak.

-          Neked nem a munkahelyen kéne lenned? – döbbenek le férjem láttán.

Hogy fogok így bármit is titokban megcsinálni, ha ő is a házban van?

-          Azt hittem, örülni fogsz nekem – hajtja oldalra szomorkásan a fejét, de a szemében ott ül a pimasz csillogás. Pont olyan, mint amikor beleszerettem.

-          Persze hogy örülök! – mosolyodom el, majd közelebb lépek, hogy megcsókolhassam, de ő tiltakozni kezd. Mi történik itt? Jake még sosem utasította vissza egyetlen csókomat sem. – Baj van?

A kezét maga mellett tarja. Nem remeg. El nem tudom képzelni, mi lehet vele.

Hirtelen egy nagy lépéssel mögém kerül, és eltakarja szemeim elől a kilátást.

-          Ne less! – suttogja, és szinte látom magam előtt, hogy az ajka csak egy hajszálnyira van a fülemtől. Beleborzongok a meleg leheletébe.

-          Oké – mosolygok, és engedem, hogy vezessen.

Simán nyomon követem, merre megyünk, hisz úgy ismerem a házat, mint a tenyeremet. Eléggé meglepődöm, amikor a fürdőszobában kötök ki.

-          Bocsáss meg, szépségem, de szükségem van egy órára – azzal elkapja a szemem elől a kezét, és rám csukja az ajtót, majd elfordítja a kulcsot a zárban, és úgy helyezi el azt, hogy a lyukon ne tudjak kinézni.

-          Jacob! – Tudom, hogy nem fog menni, de elkezdem feszegetni az ajtót.

Végül feladom, és lerogyok a kád szélére. A kezembe veszem Olive sárga gumikacsáját, amit mindig beleteszünk neki a fürdővízbe.

Aztán hirtelen beugrik.

Hisz Jake beszélte meg apával meg anyuval, hogy Olive-ot hozzák el az oviból, és ha lehet, estig legyenek el vele. Ők persze rögtön vállalták, lelkes nagyszülőkhöz méltóan. Imádják az unokájukat, le sem tagadhatják.

Pedig már azt hittem, hogy Jake elfelejtette az évfordulónkat, de ezek szerint mindvégig készült rá. Ezért ez a nagy titkolózás, meg hogy nem akart megcsókolni. Felpattanok a kád széléről, majd a tükörhöz lépek, és megnézem magam. Nem festek épp a legdögösebben, hisz úgy terveztem, én lepem meg Jacobot, és lesz időm majd készülődni is.

Lehámozom magamról a ruhámat, aztán a táskámból előveszem a frissen vásárolt fehérneműt. Direkt erre az alkalomra vettem.

Miután felveszem a lenge, de annál szexibb öltözékem, alaposan megmosom a fogamat, felfrissítem az arcomat. Majd a karomat is. Végül kibújtok a fehérneműből, és gyorsan megzuhanyozok. Aztán megfésülködök, és befújom magam azzal a parfümmel, amit még a szülinapomra kaptam Jacobtól.

Miután úgy gondolom, kész vagyok, a fogasról leveszem a levendulaszínű selyem köntösömet és belebújok. Visszaülök a kád szélére, és várok.

Kintről nem hallok semmit, de ezen nem is nagyon csodálkozok, hisz Jake hiába hagyott fel az esküvőnk óta a farkaskodással, azért még mindig nesztelenül tud mozogni – no meg azok az izomkötegek sem tűntek el.

-          Jöhetsz! – A kiáltás nem közvetlen az ajtó másik oldaláról jön. Ezek szerint észre sem vettem, hogy időközben kinyitotta. Biztos akkor volt, amikor zuhanyoztam, és a vízsugár zúgása elnyomott mindent.

Lassan lenyomom a kilincset, majd vissza is csukom magam mögött az ajtót, nehogy meglássa a szétdobált ruháimat a földön, meg a levágott címkét.

A padlón gyertyák vannak elhelyezve egymástól egyenlő távolságra, és vezetnek tovább a házban, mint egy kis erdei ösvény. A nappaliban kötök ki, ahol most a kávézóasztal helyén a kerek kis fém kerti asztalkánk áll, amit Jake minden bizonnyal a kamrából hozott, hisz ilyenkor ott tartjuk. Az asztalon fehér terítő, két tányér étel, egy üveg vörösbor, meg kér pohár. Mellettük a férjem.

Elpirulok, amint meglátom, hogy a fekete inge van rajta, meg farmer. Hisz én milyen lenge öltözetben vagyok. Mintha rögtön a „lényegre” szeretnék térni.

-          Oh, Jake, ez gyönyörű!

Csak most veszem észre, hogy azért ilyen szépek a fényhatások, mert a rolók le vannak eresztve, csak egy pici rés van köztük. A halvány sötétség, és a derengő gyertyafény igazán megadja a hangulatot. Ennél én se tudnám szebbre varázsolni!

-          Örülök, hogy tetszik – mosolyog, majd gyorsan végigfuttatja rajtam a pillantását, mire én összébb húzom magamon a köntöst. – Azt hiszem, túlöltöztem.

-          Vagy én vagyok túl lenge ruhákban – ingatom a fejem, majd hozzá lépek, és pipiskedni kezdek, hogy ajkaink végre összeérjenek. Jacob belemarkol a derekamba, és lágyan megcirógatja az arcom, de pár pillanat múlva elenged, és az asztal felé int.

-          Remélem éhes vagy. – Kihúzza nekem a széket, mire én leülök. A szememmel követem minden mozdulatát. Tudja, hogy imádom, ha a fekete ing van rajta. Ebben annyira… férfias. Mondjuk, nem mintha másban kevésbé az lenne, de ez tényleg nagyon jól áll neki.

Leül velem szembe. Egy ideig csak nézzük egymást, de aztán összecsapja két tenyerét.

-          Kérsz bort? – Bólintok, erre ő jól megtölti a poharamat, majd a sajátját is.

-          Ez még az, amit Derek hozott? – A címkére pillantok. Derek Niki férje. Egy évvel utánunk házasodtak össze, májusban. Én voltam a koszorúslány, pont, mint ő a mi esküvőnkön. Nikivel még mindig tartom a szoros barátságot. Ebből kifolyólag lettek ő és Derek Olive keresztszülei.

-          Valószínű. A szekrényben volt – vigyorodik el Jake.

A házasságunk eddigi pár éve alatt nem sokszor volt, hogy Jacob főzött volna, de ha igen, azt csak vészhelyzetben tette, például tavaly télen, amikor elkapott valami nyavalya, és egy hétre az ágyhoz láncolt. Ő az „abból főzünk, ami van” elvet vallja.

Ekkor nézem meg tüzetesebben az ínycsiklandozó ételt, ami a tányéromon van. Lasagne. Jake egyik kedvence, no meg az enyém is. De sajnos Olive egyelőre még nincs odáig érte, szóval nem sűrűn csinálok.

Jó étvágyat kívánunk egymásnak, majd enni kezdünk. Miután befejezzük beszélgetünk, nevetgélünk. A poharam mindig tele van, de az üveg kezd kiürülni, és amikor végleg elfogy a bor, Jake feláll, és a kezét nyújtja nekem. Belehelyezem a sajátomat, és felállok.

Egy kis távirányítót húz elő a farmerja zsebéből, megnyom egy gombot, és elindul a zene a régi hifimből.

Rögvest felismerem.

-          Oh, Jake, hisz ez… ez az a szám? – hitetlenkedek, és hegyezni kezdem a fülem, miközben az ő egyik keze a derekamra csúszik, én pedig a vállára teszem az enyém.

-          Az bizony – bólint, és gyorsan lop egy csókot.

-          Hogy szerezted meg? Tudod, én mennyi ideig kutattam utána? Hihetetlen hogy megtaláltad – mosolygok hálásan. A mellkasára hajtom a fejem, és lehunyom a szemem, hogy át tudjam magam adni a zenének.

Ez az a szám, amire a nászutunkon táncoltunk a szálloda szobájában. Egy ismeretlen rádióadón találtunk rá, és rögtön beleszerettünk. Elég rég volt már, de álmomban sokszor hallom a dalt, így mindig emlékeszem rá. Többféleképpen lehet értelmezni a dallamát. Van egy szomorú oldala, és egy vidám. A nászutunkon természetesen a vidám oldalát láttam, álmaimban viszont a szomorút. A terhesség alatt minden éjjel ezzel a zenével álmodtam, és annyira féltettem a babát, hogy valami nem lesz rendben, vagy akármi rosszul sül el, valamit nem jól csinálok, vagy akármi… De aztán kiderült, hogy aggodalomra semmi okom nem volt, hisz tökéletes kislányunk született. Erős volt, gyönyörű és jó baba.

Tánc közben egyre közelebb kerülünk a másikhoz, mire már teljesen összeolvad a testünk.

-          Szeretlek, Bella – súgja a hajamba, mielőtt csókolni kezdene.

A vállamról lecsúszik a köntös, aztán Jake ingéhez nyúlok, és elkezdem lassan kigombolni. Nemsoká már a földön hever az inge és a nadrágja, mi pedig leereszkedünk a padlóra, és megállás nélkül csókolózunk, amíg csak bírjuk levegővel. Aztán egy gyors lélegzetvétel, és folytatjuk ott, ahol abbahagytuk.

Emlékeztet az első alkalomra, csak akkor sokkal ügyetlenebbek voltunk, és ágyban feküdtünk. Élénken bennem van a kép, amikor Jacob annyit szerencsétlenkedett a nadrágommal, hogy letört a gombja. Nem mintha én nem lettem volna olyan béna, hisz végül ő tépte le magáról a pólót, nekem sehogy sem sikerült kihámoznom belőle.

Most azért már sokkal könnyebben együtt működünk, nem is kellettek a szavak. Néha azt hiszem, tudunk egymás gondolataiban olvasni. Aztán rájövök, hogy ezt csak a szerelem teszi.

Időközben már belekapaszkodok Jake nyakába, hogy ki tudja kapcsolni a melltartómat. Hipp-hopp megvan vele, de nem enged el.

Végigcsókolja a nyakamat és a kulcscsontomat, míg én a hajába túrok, és élvezem az ajka érintését felhevült bőrömön. Aztán lejjebb kezd el haladni, de a köldökömnél megáll, és újra az ajkamhoz kap.

A testünk összefonódik, és ennél jobb érzést el sem tudok képzelni.

-          Soha ne engedj el – suttogom.

*~*~*

Leveszem a kanapé támlájáról a plédet, miközben elhelyezkedünk rajta. Odabújok Jacobhoz, és kettőnkre terítetem. Ő pedig az ölünkbe rakja a sok fotóalbumot.

Bal kezével átkarolja a vállam. Úgy érezem, az égvilágon semmi baj nem érhet, amíg mellettem van.

-          A legrégebbitől a legfrissebb felé, ugye? – kérdezem, de már el is kezdem lapozni a legrégebbit.

-          Mint mindig – bólint Jake.

Lassan lapozunk, minden képet jól megnézünk, kibeszélünk és kiröhögünk. A fényképezőgépet még apától és anyától kaptuk, azzal az üzenettel, hogy örökítsünk meg mindent, amit csak tudunk. Megtettük. És mái napig is ezt csináljuk.

Apa és én a kanapén, még amikor harmadikos voltam. Apa a tévét bámulja, de fél kézzel átöleli a vállam, én meg félénken mosolygok a kamerába.

Jake és én a konyhában. Jake vigyorog, egy félig meghámozott krumplival a kezében, én meg eltakarom az arcom.

Síla a hátsókertben, a lábtörlővel a szájában.

Billy és Jacob a nappalijukban, mindketten integetnek.

Nikivel náluk, amikor kettesben pizsipartiztunk.

Én a szobámban a gép előtt. A monitoron a GTA menüje villog, és vigyorgok, mint a tejbetök.

Jacob a kanapén alszik, ölében egy tál popcorn. Bealudt az egyik romantikus filmen, még emlékszem, mennyire dühös voltam rá, hogy horkolt, és nem értettem jól a szöveget.

Én álmomban. A takarót félig ledobtam magamról, a hajam szénaboglya, a párnám nyálas. Ezt apa csinálta.

Aztán jön a téli szünet.

Jacob és én fát díszítünk a mi nappalinkban. Billy és apa meccset néznek, két doboz sör a kezükben, azokon kék masni. Aztán megint Jacob és én, ahogy félig a fa mögé bújva csókolózunk.

Aztán a karácsonyi menü készítése, evése, mosogatás. Ajándékbontogatás. Síla a nagy hóban, amit annyira élvezett.

Szilveszterezés. Abban az évben a falkával ünnepeltünk Sam és Emily házában.

Aztán egy csomó sima, uncsi kép, míg végül elérünk a tanév végéhez. Ez egy darabig kicsit fájdalmas emlék volt, de mára inkább szép.

Cullenék elbúcsúznak. Ölelkezés, szomorú mosolyok, integetés. Azóta sem hallottam felőlük egy szót sem.

Jön a nyári szünet, mi pedig kiruccantunk anyuhoz. Két hét, napfény, fürdőruha, hőség. Az utóbbi kettőért nem repestem, de jó volt anyuval lenni.

Aztán Nikivel a hátsókertben a pázsiton, Síla ott fekszik mellettünk.

Újból tanévkezdés. A félévig van egy csomó vidám kép, de aztán jön a „Bella utál tanulni, Jacob meg nem tanul” – fejezet.

Tankönyvvel a kezemben: a nappaliban, a szobámban, a hátsókertben, a konyhában… Végül Jacobról egy kép, ahogy önelégülten vigyorog a nyomoromon, majd egy a szétdobált jegyzetekről az ágyamon.

A végzős évem kész szenvedés volt. Nehéz volt összeegyeztetni Jacobot meg a tanulást, hisz nagyon sokat lógtunk egymásnál, és olyankor minden jobban ment volna, mint a matekpéldák begyakorlása. De végül is nem lett rossz az érettségim, viszont meg is dolgoztam érte rendesen. Jake meg kirázott valamit a kisujjából, és simán megszerezte. Mázlista, hogy a farkaskodással együtt extra méretű memória is van. Bár lehet, hogy az órák hosszat tartó magolásomból valami rá is átragadt.

Aztán jön az érettségi átadás, és a végzős buli. Mókás volt, mert egyik héten Jake ballagott, utána meg én, szóval teljesen ki voltunk ütve. De élveztük, bár táncolni nem tanulnunk meg olyan jól, mint szerettem volna.

Megint jön a nyár. Nyári munka, lábáztatás az óceánnál, Síla sétáltatása (nem jöttünk ki valami jól, engem elrántott és megzúzódott az orrom, de azóta nem sétáltatjuk).

Aztán fájdalom, búcsúzás. Én Seattle-be mentem tanulni, és mivel nem volt se kedvem, se időm bejárni kocsival meg komppal, így beköltöztem. Minden hétvégén hazajöttem, de azért nagyon más volt, mintha bármikor elugorhattam volna Jacobhoz, vagy csak ki kellett volna mennem, hogy megsimíthassam Sílát.

Az indulásom előtti éjjelen feküdtünk le először Jacobbal. Egyikünk sem akarta elveszíteni a másikat, és ez valami kapcsot képzett közöttünk. Mint egy biztosíték. De amúgy sem hagytam volna ott, ha nem tesszük meg.

Viszont könnyen beszoktam a fősulira, és majdnem minden este beszéltünk Jacobbal. Vagy skype-on, vagy MSN-es, vagy telefonon. De ha esetleg ezek közül egyik sem jött volna össze, a jó éjt SMS-ek mindig megvoltak.

A szobatársammal, Johannával az első pillanattól kezdve barátságot kötöttünk. És mára már megvan a triónk: Niki, Johanna meg én. Ráadásul Johannával azonos az érdeklődésünk, így együtt vágtunk bele az elképzelésünkbe, miszerint angol magántanárok leszünk. Az elején döcögött a dolog, de miután kiterjesztettük a hatáskörünket a félsziget szinte minden pontjára, beindult az üzlet. Sok gimnazista és főiskolás jár hozzánk. Vannak reménytelen esetek – akiken néha már röhögünk, annyira fáj -, de vannak őstehetségek is, akik igazából csak azért járnak hozzánk, mert az évfolyamuknak megfelelő anyagot kívülről fújják, és szeretnének tovább haladni. Apa először frászt kapott az ötlettől, hisz elég hadarós és motyogós voltam, de egy idő után elhagytam ezeket.

Van egy lány, Sequimből, Audrey – azután lett a „tanítványom”, miután hazajöttünk a nászútról. Ő azért jár hozzám, mert második gimnazista létére majd’ megbukott angol irodalomból. A szülei még anno elmondták, hogy szerintük figyelemzavarral küzd, és lehet, hogy rossz társaságba is keveredett, de először a korrepetálással akarnak próbálkozni, ha az nem segít, akkor viszik el pszichológushoz. Kiderült, hogy a lány igazi problémája nem az angollal van, hanem a tanárral. Megerőszakolta. Audrey nem mondta el nyíltan, de írt róla egy verset, ami eléggé utaló jellegű volt. A szüleinek elmondtam, de ő nem akart agykurkászt, maradt nálam. Azóta is hetente kétszer találkozunk, hol itt, hol náluk. Mára teljesen rendbe jött, és én látom benne a következő Shakespeare-t. Mindig elhozza nekem a színmű ötleteit.

Nem is vettem észre, hogy lassan egy perce nézem a képet, amin Audrey és én ülünk kint, a hátsó kertben, a napágyakban, mellettünk a kis asztalkán Audrey aktuális ötletei, meg a házi dolgozata, ami igaz történelemre kellett, de a fogalmazásmód miatt elhozta.

-          Holnap jön, ugye? – kérdezi Jake, kirángatva az emlékekből. – Majd adok neki egy feladatot, nem baj? Kéne valami frappáns szöveg Seth szülinapjára, és nincs ötletem.

Jacobnak is elmeséltem, mit tettek szegény lánnyal. Aznap álomba sírtam magam, és ő ringatott. Van is egy kép, amit akkor készített, amikor hazaértem, könnybe lábadt szemekkel.

-          Oké, majd megmondom neki – bólintok, és megsimítom a képet.

Jacobnak Audrey szinte olyan, mintha a keresztlánya lenne. Többször is ott volt, amikor órát tartottam neki, és a szünetekben beszélgettek. Eléggé a szívén viseli a sorsát, ahogy én is. Mintha lenne még egy lányunk.

Vannak még képek, ahogyan tanulókhoz indulok, könyvekkel a hónom alatt, meg ahogy Jacob tiszta olajfoltosan beállít. Jacobnak saját autószerelő műhelye lett, és fél hónap alatt tönkretette Dowlingot, akinek szintén volt egy.

Aztán jönnek a képek a házról. Az esküvőnk előtt másfél évvel vettük meg Forksban, addig mindketten otthon laktunk, akármennyire is cikin hangzik. Apu nem engedte, hogy albérletbe költözzek. Azt mondta, nála is ugyanúgy lehetek önálló, sőt, főzhetek rá is. Először csak megvettük a házat, és nyolc hónapunkba telt, míg kipofoztuk, és beköltöztünk.

Képek a bőröndjeinkről, az üres szobáinkról a szülői házban, a belépésről az új, közös kuckóba, majd annak berendezéséről és belakásáról – vagyis hogy Jacob szennyeséről, ami az ajtó mögött gyűlt, mert egyszerűen nem fogta fel, hogy a szennyesládába rakja a ruháit. Fürdés előtt mindig felakasztotta az ajtóra, aztán elfeledkezett róla, vagy csak lecsúszott az ajtó mögé, vagy nem is tudom, de végül akkor kapott észbe, amikor nem maradt alsógatyája.

Ezt a képet Jake orra alá nyomom, hogy jól nézze meg.

-          Oké, most már tudom, hagyjál – nevet.

Képek arról a két hétről, amikor anyu eljött hozzánk, meglátogatott minket, meg az új házunkat. Akkor az egyik vendégszobában aludt. Ma az Olive szobája, a másik vendégszobából pedig valami felé közös dolgozószoba lett. Többek között oda szoktam eldugni Olive ajándékait, mert a nagy könyvespolc tetejére sehogy sincs rálátása. Persze két év múlva új helyet kell keresnem, mert úgy nő, mintha pénzt kapna érte – holott a mi pénzünk megy rá az új ruháira.

Aztán pár Síláról, akit apunál hagytam, hogy ne legyen annyira egyedül. Nagyon összeszoktak, néha apa még be is engedi a házba. Állítom, hogy együtt néznek meccset.

Aztán képek a lánykérés utóhatásáról. Sírva-mosolyogva nézem a gyűrűmet, apu átölel, az arcom, miközben anyunak elmondom telefonon, Niki és Johanna arca, amikor elmesélem neki, meg amikor Audrey gratulál Jacobnak.

Jönnek az esküvői előkészületek. Ahhoz képest, hogy elég sokat molyoltunk vele, nem volt nagy felhajtás. Eljött a falka, anyu és apu, a barátnőim, Audrey, a rendőr-osztag, néhány fősulis vagy gimis barát, meg még pár ember a környékről, akiket ismertünk. Negyvennél nem voltunk többen, az biztos. De az esküvői ruhámat imádtam – azóta is ott van a dolgozószoba szekrényébe, de néha előveszem és gyönyörködöm benne -, bár nem is csoda, hisz az esküvő egyik legköltségesebb pontja volt, de anyu, apu, Niki meg Johanna összedobták a pénzt, hogy segítsenek nekem megvenni.

Majd jön a nászút, az egyik kedvenc albumom a sok közül. Ennek külön albuma van, olyan sok kép készült. Egy tengerparti nagyvárosba mentünk, de egy olcsóbb hotelt néztünk ki. A szállásunk a part elhagyatottabb részén volt, félig cölöpökre állítva. Csak azért volt olcsóbb, mert nem épp ma építették, és nincs igazán korszerű berendezés – telefon és rádió van csak. De amúgy gyönyörű kilátásunk volt a naplementére, szóval mi elégedettek voltunk vele. Szerencsére a fürdőszobában sem tanyáztak csótányok, bármennyire is tartottam tőle először, hogy lesznek.

Vannak képek a túrázásainkról, és a nagy karneválról, ami a városközpontban volt. Meg a henyélésről a hotelszobában, és arról a bizonyos rádióról, meg a tengerpartról. Mindenről van fényképünk. Nem is tudom, mennyi pénzünkbe került ez a sok kép… De mindegy is.

Aztán jön a másik kedvenc részem. Olive. A nap, amikor rájöttem, hogy terhes vagyok, az arcom, amin végigfolyik egy könnycsepp, és Jacob arca, ahogy próbál erősnek tűnni, de én láttam, hogy elérzékenyült kicsit. Apu arca, amikor elmondtuk neki, aztán anyué is, mivel amikor megtudta, hogy unokája lesz, úgy határozott, ha törik, ha szakad, ő mellettem lesz végig. Így visszaköltözött Forksba. Egy ideig albérletben lakot, aztán valami történt, máig sem tudjuk mi, és újra összejöttek apuval. Azóta is együtt laknak. Ők ketten, meg Síla. Aztán egymás után az ultrahangok, és amikor megtudtuk, hogy kislányunk lesz, aztán elkezdtük kifesteni a szobáját, és berendezni, a pocakom meg egyre csak nőtt.

A második hónap körül határozta el Jake, hogy leáll a farkaskodással, igaz azelőtt sem változott át sokat, csak hetente párszor futott egy kicsit, meg beszerezte a szükséges infót a társairól. De akkor azt mondta, hogy vége. Ő kiszáll, neki már csak mi kellünk. Én, meg a lassacskán gigantikusra nőtt pocakom.

Minden héten Jake lefotózott szemből, és oldalról. Vagyis nem is engem fotózott, hanem a pocakomat, a kislányát.

Aztán amikor mentünk a kórházba, meg a váróteremről, ahol anyuék tövig rágták a körmüket. A fényképezőgépet Jake nem hozta be, mert nem akartam, hogy a szülést is dokumentáljuk. Így az kint maradt anyunál. Jake végig mellettem volt, fogta a kezem, velem együtt vette a levegőt, és tűrte, hogy majd’ eltörtem a kezét, annyira szorítottam.

Képek a pöttöm Olive-ról, amint végre a kezembe veszem. Aztán Jacob kapta a karjaiba, és én megesküdtem volna rá, hogy csillogott a szeme a könnyektől. A boldog nagyszülők, majd a barátnők, a falka, meg Audrey, ahogy ügyetlenül, de annál szeretetteljesebben tartja a kislányunkat. Tudom, hogy egyesek nem tartanák helyesnek, hogy az „ügyfeleimet” bevonom a családi életembe, de Audrey más…

Képek, ahogy cseperedik Olive. Ül. Áll. Vigyorog. Olive Jacobbal. Olive velem. Olive apuval és anyuval. Olive mindenhol. Majd amikor beszélni kezdett. Az első szava: fajcasz, vagyis farkas. Jake agyontömte szegény picit farkasos dolgokkal. De végül is nem tudjuk, át fog-e változni valaha is.

Aztán én, amint olvasok neki, majd a pici ujjacskája, ahogy követi a sort. Imádja, ha olvasok neki. Azt meg még jobban, ha Jacobbal el is játsszuk a mesét. Az a kedvence.

Az első nap az oviban, és így tovább.

Végül elérünk ahhoz a képhez, amit egy hete készített rólunk Niki, amikor átugrott. Jake fél karjában tartja a vigyorgó Olive-ot, másik karjával átölel engem, én pedig hozzájuk bújok.

Előveszem a fényképezőt, és megörökítem Jacobot a kanapén.

-          Lehetne az a címe, hogy „az évfordulós szex után” – vigyorog, mire visszakuporodok mellé. Ő is lefotóz.

-          Szeretlek – mosolygok, és megcirógatom az arcát.

-          Én jobban – mosolyog vissza, és csókot nyom a számra.

Végül is, Jacob nem vésődött belém. De van egy szép lányunk, egy otthonos házunk, és mindennél jobban szeretjük egymást. Ez többet ér, mint holmi bevésődő rögeszme. Hisz neki volt, és van választása.

És ő engem választott, én pedig őt.

VÉGE

Nos, búcsúzkodjunk, vagy ne?

Remélem tetszett a történet, és elégedettek vagytok a befejezéssel, mert én az vagyok. Ez az első sztori, amit tényleg befejeztem. Sosem csináltam még ilyet. Egyszerre jó, mert örülök, hogy elértem ezt a pontot, de nagyon fog hiányozni. Ti is nagyon fogtok hiányozni.

De látjuk mi még egymást... remélem.

Dóri