11. fejezet

Sziasztok!

A Kristen-levél hatása miatt korábban rakok mindenhova frisst, szóval juppijéé!

a cím ne téveszen mag senki...

u.i: SOK, SOK KOMIT KÉREK, NEM ÚGY, MENT AZ ELŐZŐ FEJINÉL! TUDTOK TI TÖBBET IS!!

Vita

Hat órakor a telefonom hangos ébresztője jelezte, hogy vége az édes álmoknak, s vissza a rideg valóságba. Mesés…

Lenyomtam az OK gombot, és lassan felültem. A roló résein halvány napsugár hatolt be a szobámba, így láttam valamicskét.

Felálltam a pihe-puha mentsváramból, és kómás beteg módjára, és monoton elvégeztem minden reggeli teendőmet a fürdőszobában. Azután visszamentem a szobámba, és a kitárt szekrény elé álltam.

A tegnapi nadrágom, és egy piros rövid ujjú mellett voksoltam. Valamint a kék Adidas pulcsimat is elővettem. Nem volt az a „hát-én-nagy-sportember-vagyok,-és-azt-akarom,-hogy-ezt-mindenki-lássa-még-a-ruhámból-is” szabású darab. Csak egy egyszerű Adidas cipzáros pulóver.

Felvettem a ruhákat, és utána felhúztam a rolót. Az ablakot is kinyitottam, hadd szellőzzön ki a szoba.

A konyhába mentem, ahol megtaláltam apát, amint reggelizik, és nagyban benne van egy autó-motor újságban.

Köszöntem neki, mire ő csak hümmögött. Elővettem a Ciniminit, és elkészítettem a mindennapi általános reggelimet.

Lassan bekanalaztam s utána elmosogattam tálat.

Visszamentem e fürdőbe és fogat mostam, megfésülködtem. Annyira fáradt voltam, hogy momentán szartam a homlokomra, vagy bármire is, amire egyébként nem annyira. Úgy éreztem, ha visszafekszek, pár pillanat múlva újból elnyomna az álom.

Bementem a szobámba, és magamhoz vettem a kabátomat, meg a tatyómat.

Félig-zombiként, cipóhúzás után elköszöntem apától, és elindultam az én földi poklom felé.

Nem esett az eső, de a tegnapi vihar utóhatásai mindenhol megtalálhatóak voltak. Pocsolyák, sár és minden, ami egy kiadós esőzés után várható.

Mélyet szippantottam a levegőből.

Az egyik mellettem elhajtó bunkó figyelmetlen telepjárós összecsapott a pocsolyából származó piszkos vízzel. Hangosan szidtam az anyját, de utána tovább indultam. Nem akartam semmiképp elkésni.

Megkönnyebbültem, amikor beértem az iskola területére.

Átvágtam a parkolón, de mielőtt benyithattam volna az épületbe, megszólítottak.

-         Bella – hallottam meg Edward hangját. Összetéveszthetetlen volt.

-         Szia, Edward – köszöntem neki. – Mi van veled? – kezdeményeztem társalgást, és közelebb léptem hozzá.

-         Velem semmi… - mosolygott fancsalian rám. – Engem az érdekelne, hogy sikerült-e beilleszkedned? Tegnap nagyon sietnem kellett, sajnálom, ha udvariatlan voltam veled… - én erre a borús égre emeltem a tekintetemet, s a szemimet forgatni kezdtem.

-         Semmi baj – legyintettem könnyelműen. – Senki sem kötötte az orrodra, hogy kedvesnek kell lenned velem. Amúgy hát… nehéz eset. Rajtad és a tanárokon kívül egyedül Jesse szólt hozzám – vágtam egy grimaszt.

-         Hátha ma több sikerrel jársz… - villantotta rám lehengerlő, fehér mosolyát, s nekem megremegett a térdem. Belenéztem a gyönyörű arany szemeibe. A testvérein kívül senkinek sem volt ilyen szép szeme… ilyen különleges. Ők voltak az egyetlenek. El sem tudom képzelni, miféle gének művelték ezt… Bezzeg az én géneim nem végeztek valami jó munkát. Az élet szívás. – Mi az? – kérdezte, kicsit kisfiúsan zavarban. Valószínű túlságosan feltűnően bámultam. Bár, szerintem már megszokhatta… nagyon kitűntek a tesóival a tömegből…

-         Különleges a szemed… - bukott ki belőlem. Legszívesebben visszaszippantottam volna, de ez sajnos lehetetlen volt. De láthatóan a kijelentésem után ideges lett. Rosszat mondtam volna?

-         Igen… öhm, valószínű a pigmentek valamit összekutyultak bennem – nevetett fel cinikusan, és lesütötte a szemét.

-         Lehet… - motyogtam zavaromban. Egyik lábamról a másikra álltam, és a szám sarkát rágtam. Nem tudtam, mit csinálhatnék. – Öh… nekem mennem kell órára, majd még beszélünk – mosolyogtam rá, és gyorsan eliszkoltam, mielőtt még válaszolhatott volna.

Elbotladoztam az irodalomteremig, és gyorsan leültem egy szabad padba.

Nem nagy figyelmet fordítottak rám, de ennek mindössze örülni tudtam. Sosem szerettem a társaság középpontjában lenni. Nem volt nekem való.

Kipakoltam a könyveimet, és a körmeimmel babráltam. Mi mást tehettem volna?

Nem voltam az a tipús, aki odamegy az emberekhez ismerkedni. Túlságosan féltem az elutasítástól.

Magamban dúdoltam egy Eminem számot, és doboltam az ujjaimmal a padon. A fejemben mindig szól a zene… Bár sokszor nem kéne, hogy elterelje a figyelmemet az egyik kedvenc számom, ami a fejemben tombol, de egyébként imádtam, hogy van egy beépített zenelejátszó a fejemben.

Halovány árnyék vetődött a padomra, és pedig felnéztem. Azt vártam, hogy Jesse lesz az…

-         Szia, Niki vagyok – nyújtotta ki felém a kezét.

-         Bella – fogadtam el a barátságos jobbot.  Tépett, vasalt, barna haja lófarokba volt fogva. Teljesen átlagosak voltak a ruhái, semmi kihívó dolog. Koptatott farmer, halványvörös póló, és egy piszkoszöld pulóver. Halványan szeplős volt, de alig-alig látszott. Fehér bőre volt, mint itt Forksban mindenkinek, aki nem töltötte az egész nyarat napsütötte tengerparton.

-         Lezuttyanhatok? – mutatott a mellettem üresen álló székre. Én bólintottam, ő pedig leült mellém. – Öhm izé, láttam, hogy tegnap csak Jessevel lógtál, és gondoltam elkélne egy kis lány társaság is – mosolygott rám kicsit zavartan.

-         Eltaláltad – mosolyogtam vissza.

-         Van még húsz percünk, és a tanár mindig késik, szóval mit szólsz egy kérdezz-felelekhez? – vetette fel az ötletet. Egyre jobban kezdtem kedvelni a lányt. Nyílt volt, és vidám.

-         Benne vagyok, kezdj – biccentettem, és felé fordultam a széken.

-         Van pasid? – kérdezett bele mindennek a közepébe. Én elvigyorodtam fancsalian.

-         Nincs… nem is volt – ciccentettem. – Neked?

-         Most nincs… de már volt – ciccentett ő is. – Kedvenc szín?

-         Fekete és lila – hadartam. – Kedvenc színész?

-         Háát… nehéz tészta – vonta fel a szemöldökét. – Lássuk csak… Imádom Logan Lermant… és Heath Ledgert is – örök béke – meg még Adam Sandlert – sorolta az ujjain számolgatva az illetőket. – Kedvenc könyv?

-         Jajj nekem – nyögtem fel egy nevetés kíséretében. – A Harry Potter könyveket imádom… meg Kai Meyer Hullámok gyermekei trilógiáját, és Meg Cabot Egy igazi amerikai lány első és második részét is, és a Szívzűrök könyvsorozatot – mondtam el egy szuszra. – Teljes neved?

-         Niki Alhens. Tiéd?

-         Isabella Swan.

Végigmentünk nagyon sok dolgon. Néha belekérdeztünk egymás magánéletébe, néha pedig egyszerűen a kedvenceket faggattuk. Sok közös volt bennünk, és isten igazából nagyon megkedveltem a lányt. Végre találtam itt is egy jó barátnőt. Phoenixben is voltak természetesen, de egyikőjüket sem tekintettem tényleges legjobb barátnőmnek. Niki viszont esélyes volt erre a címre. De majd csak akkor, ha tényleg még jobban megismerjük egymást.

-         Á… Asti pezsgő… az a kedvenc pezsgőm, olasz meg minden – magyarázta.

-         Nekem is! Tényleg a legjobb szerintem – belegondoltam az ízébe, és máris ihatnékom támadt.

-         Sziasztok – jött oda Jesse a párosunkhoz.

-         Szia Jesse – mosolyogtam rá.

-         Szia – mosolygott zavartan Niki is. Mintha el is pirult volna…

Jesse pár mizujság-kédés után leült a saját helyére.

Az órákat csendben végiguntam, nemigen volt kedvem odafigyelni… pedig kellett volna. Történelmen szépen beégtem, mert csak bambultam, és azt sem tudtam, hogy mi volt a kérdés. Az egész terem felém fordult, én pedig még jobban zavarba jöttem.

A tanár ezután újból magára terelte a figyelmet, de néha gúnyosan rám sandított, mire én káromkodást mormoltam halkan.

Egyedül indultam az ebédlő felé, de a pultnál rögtön megpillantottam Jesse-t és Niki-t.

Elindultam hozzájuk.

-         Teljes képtelenség! Nehogy elhidd nekik! Miért mondtam volna ilyen?! – sziszegte dühösen Jesse.

-         Azt csak te tudhatod – fújtatott rá Niki. Ha azzal a pillantással ölni lehetne…

-         Nők – mormolta Jesse, és inkább ennivaló nélkül távozott, mintsem halhatta tovább Nikit.

Megérintettem a lány vállát, mire ő dühösen felém fordult, de amikor meglátott engem megenyhült.

-         Mi történt? – tudakoltam.

-         Egy bunkó… - szűrte a fogai közt. – Nem érdekes…

-         Te tudod – húztam el a számat.

Most Nikivel ültem le egy asztalhoz. Még mindig fortyogott, és a tekintete tüzelt.

Pár perc elteltével új alakok csatlakoztak hozzánk.

-         Srácok, ő itt Bella – mutatott rám Niki. Próbált nem idegbajosan beszélni… - Bella, ők itt Ben, Adam, Erica és Angela – mutatott végig minden, én pedig zavartan biccentettem, pont, ahogy ők is.

Amikor Niki is kicsit belefeledkezett a beszélgetésbe, hangtalanul felálltam, és Jesse asztalához sietem.

Beültem vele szembe.

-         Mi a fene történt? Mit mondtál neki? – suttogtam mérgesen.

-         Épp ez az, hogy semmit! – csapott az asztalra, de ennek köszönhetően ránk szegeződött néhány tekintet.

-         Akkor meg mi van? – faggattam tovább.

-         Mike beetette, hogy én azt állítottam róla, hogy egy büdös kurva. De én nem mondtam ilyet! – védte magát hangosan. – Miért is tettem volna? Bezzeg az nem jut eszébe Nikinek, hogy talán az a barom Mike csak kavarni akar!

-         Jól van, jól van, halkabban – csitítottam. – Majd kitalálunk valamit!

Feszélyezetten telt az ebédszünetem, pedig ez még csak az iskola második napja volt.

Kaja után biológiaórára siettem, s csengetés előtt éppen be tudtam érni a terembe. A szemek gúnyosan vizslattak, s én végre észrevettem, hogy a tanár már bent van.

-         Elnézést s ké… - kezdtem, de félbeszakítottak.

-         Ülj csak le nyugodtan, nem késtél, csak szeretem előkészíteni a terepet – mutatott egy üres helyre, és én megköszönve gyorsan odaiszkoltam.

Eszembe sem jutott, hogy a padtársamat vizslassam. Azzal voltam elfoglalva, hogy ne essenek ki a kezemből a könyvek, és ne vonjak magamra még több figyelmet.

Csak akkor néztem oldalra, amikor a mellettem ülő halkan felkuncogott.

Őrá számítottam legkevésbé.

-         Szia – biccentettem felé.

-         Jajj bocsánat, csak… látnod kellett volna, milyen képet vágtál – tört ki Edwardból egy újdonsült roham.

-         Majd meglátjuk, ki nevet a végén – fenyegetőztem játékosan.

A nap további pár órája könnyedén repült, bár suli után Jesse és Niki megint fortyogva váltak el egymástól, s én magamra maradva álltam a parkoló közepén.

Az eső nem esett, de a borult idő megmaradt egész nap.

Elindultam a hazafelé vezető úton, de rám dudáltak.

-         Bella, hazavigyelek? – hajolt ki az autóból Edward mosolyogva. Testvérei nem ültek a hátsó ülésen, mint tegnap.

-         Megköszönöm – bólintottam, s beszálltam mellé.

Egy kirívó Ferrari hajtott el dühösen mellettünk, s én megpillantottam benne Edward egyik dühös mostohanővérét. Rosalie-t, a Barbiebabát.

-         Te… ugye nem fognak rád otthon berágni, amiért engem furikázol? – vontam össze kétségbeesetten a szemöldököm.

-         Nyugi, Rosalie elég forrófejű, és önző, és makacs, és kényes… de egyébként eléggé elviselhető, ha csendben – itt cinikusan elnevette magát -… ha csendben van.

-         Értem – bólintottam kicsit.

-         Kösd be az öved – utasított, s valami eluralkodott a tekintetében. Mintha attól rettegne, hogy bármi bajom is eshet. Persze eshet bajom, de ő annyira féltően nézett rám, mintha egy közeli hozzátartozója lennék.

Furcsa.

*.*Edward*.*

Bekapcsoltattam vele az biztonsági övét. Nem akartam, hogy bármi baja essék.

Nem akartam, hogy úgy végezze, mint Emily…

Az éjszakát átolvastam. Kiolvastam a szobámban Emily kedvenc könyvét körülbelül négyszer. Azt szerette volna, hogy olvassam, s én azt tettem. Bármit megtettem volna érte.

Azon az éjszakán nem voltam nála, mert az édesapja három napra elutazott, és az édesanyja azt találta ki, hogy aludjanak együtt.

Nem mondom, hogy örültem neki, de megpróbáltam elviselni az esténkénti hiányát. Már annyira hozzá voltam szokva ahhoz, hogy a nap minimum 20 órájában körülötte legyeskedem, s lesem minden kívánságát. Ő bezzeg sosem kért szinte semmit. Azt mondta, nem akar kihasználni…

Belemélyedtem a könyv utolsó soraiba, s még a gondolatokról is elfeledkeztem, annyira beleéltem magam.

-         Ed?! – hallottam meg Emily vidám hangját, amint szólongat. A könyvet ledobtam, és már száguldottam is lefelé. A szerelmemet a karjaim közé zártam. Nehéz volt ellenállni a kábító illatának, de már megedződtem. Pedig neki volt a Földön legellenállhatatlanabb illata a véleményem szerint.

-         Szia, Emily – pusziltam végül homlokon.

-         Hiányoztam? – vonta fel kacéran az egyik szemöldökét.

-         De még mennyire! – kotyogott közbe Alice. – Egész este a kedvenc könyvedet bújta…

-         Nocsak-nocsak – húzta széles mosolyra a száját. – Tetszett is legalább, vagy csak unaloműzésből tetted?

-         Is-is – ingattam a fejemet.

-         Ne hazudj – csilingelte Alice. – Imádta…

-         Akkor jó – fordult Emily a húgomhoz. – Igazából hozzád jöttem…

-         Tíz perc alatt összekapom magamat, és leugrunk Seattle-be, jó?

Alice gondolatai a közelgő vásárlás körül forogtak, így gondoltam elmennek közösen.

Emily nem volt annyira divat-mániákus, mint Alice, de imádott a húgommal vásárolgatni.

Ez volt az egyik dolog, amit soha életemben nem értettem meg a nőkben.

Amint átléptük La Push határát, megcsapta az orrom a hányingerkeltő farkas-szag.

Borzasztó volt, de Belláért elviseltem.

Hallottam a farkasok fenyegető gondolatait, hogy mi lesz, ha akár egy miliméterrel is letérek az útról, de nem tettem.

Nem akartam bajba keverni magamat, a családomat, s végképpen Bellát sem.

ISMÉÉTlEM: KOMIIIIT!!!