13. fejezet

Sziasztok!

Úgy gondolom, jogosan vagyok kicsit lehangolt, hogy a 17 rendszeres olvasóból mindössze három kommentel. Hol marad a többi? Nagyn szépen kérlek titeket, írjatok pár sort. Annyi is elég, hogy: jó volt. vagy bármi!! Most jó hosszú a feji, sokáig dolgoztam rajta, szerintem megérdemelnél olyan 5 komit, szóval ha megvan az öt, onnastól nekiállok megírni, jó? Szerintem az 5, az nem egy bazinagy szám, szóval ennyire képesek vagytok 17-en, nem? Előre is köszönöm, azoknak akik kommentelnek.

Puszillak titeket♥

DorCsa

Hétvége

*.*Bella*.*

Jacobbal még olyan tíz percig beszélgettünk, és lesétáltunk a homokos partig. Én a hullámokat figyeltem, miközben Jake a pár méterre mögöttem levő sziklán terpeszkedett. Karjaimat átfontam a mellemen, és behúztam a nyakam minden erősebb széllökésnél. A cipőmet belemélyesztettem a homokba, majd leráztam róla azt, és ezt ismételgettem folyamatosan.

-         Nekem mennem kell – hallottam, hogy ropogó ízületekkel feláll.

-         Szia Jake! – intetem neki hátra egyet, de nem fordultam arra rögtön. Még meg akartam nézni, hogy eléri-e a hullám a cipőm orrát. De nem érte el.

Hátrafordultam, viszont akkor Jacob már nem volt sehol.

Igen. Általában ez volt velem, meg a fiúkkal. Sokkal inkább tekintettek havernak, mint nőnemű lénynek. Olvastam egy magazinban, hogyha a pasit meg akarod szerezni, nem tekinthet rád úgy, mint egy haverjára. Hát… köszi hogy szólsz!

Természetesen kijöttem a lányokkal is, voltak barátnőim. Ott volt például Holly, meg Phoenixben Anna és Claire, meg még egy páran. De őket nem hiányoltam annyira, mint például régen Jacobot. Kiemelném, hogy régen! Tizennégy éves koromtól mostanig örültem, hogy nem hallok felőle. Már el is felejtettem, milyen jóban voltunk.

Pedig kiskorunkban rengeteget lógtunk együtt.

„Lecaplattam a lépcsőn, úgy, hogy az utolsó fokot átugrottam, majd beviharoztam a nappaliba, és a tévé elé álltam, hogy Apa rám figyeljen.

-         Mi van Bells? – próbált meg a csípőre tett kezeim alatt kukucskálni.

-         Átmegyek Jacobhoz, jó? – kérdeztem, de meg sem vártam igazán a választ.

-         Okéé. De ne gyere haza, ott vacsizunk – szólt utánam.

Kimentem az ajtón, és a ház falához támasztott biciklimhez rohantam. Sisakot, és egyéb védelmi eszközt sosem hordtam. Minek?

Felültem a járgányomra, és elkezdtem tekerni a La Push felé. Elméletileg nem szabadna a főúton bringáznom, de mivel vasárnap délelőtt volt, alig voltak az utakon. Ilyenkor mindig biciklivel mentem, s nem vártam meg, míg Apa szíveskedik elvinni.

Egy félórás lassú biciklizés után végre megpillantottam a La Push-t jelző táblát, és rákapcsoltam a sebességre.

Szinte suhantam Jacobék házáig, majd az utcájukban elkezdtem fékezni. A ház mellé támasztottam a biciklim, és felmentem a teraszra, majd bekopogtam az ajtón. Billy nyitotta ki, kezében egy bögre gőzölgő kakaóval.

-         Szia, Bella, gyere be! – invitált, majd én is köszöntem, és bementem a csöpp házba.

Jacobot rögtön megpillantottam az ebédlőasztalnál, szétaludt fejjel a pizsamájában.

-         Hétalvó – nevettem, majd könnyedén lezuttyantam mellé.

-         Egy bögrével? – mutatott Billy a kakaójára, mire én mosolyogva bólintottam. Rögtön elém került a forró ital, és egy tányér is, rajta egy szelet kenyér. A kenyeret megkentem vajjal, majd nekiláttam elfogyasztani.

-         Amúgy mizujs? – kérdeztem Jacobot teliszájal.

-         Unalom van, mit vársz? – nevetett rám. – Veled?

-         Dettó, mit vársz? – haraptam egy újabbat a kenyérből, és leöblítettem kakaóval, majd megtöröltem a szám. – Jaj, amúgy Apu üzeni, hogy itt akar vacsizni, nem gond? – fordultam Billy felé.

-         Nem dehogy, már megbeszéltük – legyintett.

Megreggeliztünk, majd megvártam, hogy Jacob felöltözzön, és akkor nekivágtunk a bozótoson át a garázsnak. Elhatároztuk, hogy kicsit rendet rakunk. Múlt héten is az volt, hogy majdnem betört Jake feje, amiért elesett egy hülye ketyerében, és bevágta a fejét.

Amikor beértünk, újra a jól megszokott, otthonos látvány fogadott. Igaz, por sehol sem volt, de attól még tiszta mocsok volt minden. Férfiak…

A por többségét Jake az allergiám miatt tüntette el, s én ezért hálás is voltam neki.

Majdnem megbotlottam egy félig-nyitott dobozban, de még időben megkapaszkodtam Jake karjában. Bár majdnem magammal rántottam őt is. Nem hiába, szinte ugyanakkorák voltunk. Mint súlyra, mint magasságra. Jake nem volt az a nyakigláb tipús, és izompacsirta sem. Csak egy teljesen átlagos fiú.

-         Na… esünk neki! – csapta össze tenyereit, majd a kezembe nyújtott egy dobozt. – Ebbe a szerszámokat. A csavarhúzóra, meg az ilyenekre gondolok, nem a fúrókra, okés? – gúnyolódott.

-         Azért annyira sötét nem vagyok! – nyújtottam rá a nyelvem.

-         Dehogy! – emelte védekezőn maga elé kezeit. – Egy árnyalattal világosabb vagy.

-         Dedós vagy, Jacob – dörmögtem.

Elkezdtem a földön, asztalon, polcon heverő csavarhúzókat összegyűjteni, és beilleszteni a nekik szánt helyre a szerszámosládába.

-         Amúgy ebbe nem is férne bele egy fúró! – motyogtam.

-         De tőled kitelne, hogy belerakd – kuncogott mögöttem Jake.

Leraktam a dobozt, és összefont kezekkel gyilkos pillantással fordultam felé.

Ő csak nézett, mint egy kis ártatlan, de ő is jól tudta, miről van szó. Csak szívatni akart.

-         Ne már, he! Tudod, hogy te vagy a kedvenc havercsajom! – döntötte szórakozottan oldalra a fejét, majd játékosan beleboxolt a vállamba.

-         He-he – vigyorogtam rá. – Hová is lennél nélkülem? – tettem fel a költői kérdést, majd újra pakolászni kezdtem.”

Na, igen. Ez volt a sorsdöntő pont. Itt nevezett havercsajnak. Milyen megtisztelő cím.

Csak, ha az embert már elkezdi érdekelni az ellentétes nem, valahogy kezd zavaró lenni.

Tudom, hogy a lányok korábban érnek, meg minden. Én is lány voltam, én is korábban értem. Korábban, mint Jacob. Néha ez volt a vesztem.

Utáltam, ha havercsajként emlegetett. Jobban örültem volna, ha azt mondja, hogy a barátja vagyok.

De ez voltam én. Bella Swan, Jacob Black havercsaja.

Hazabandukoltam, és, otthon nekiestem a tévének. Pár perc válogatás után. A Két pasi meg egy kicsi-t választottam.

Estefelé megjött apa, majd nekiálltam összedobni egy spagettit. Feltettem a hagymát, és azzal egy időben a tésztát is. Majd hozzáadtam a már átlátszó hagymához a húst, és vizet is.

Utána jöhetett a kechup, s közben folyamatosan kóstolgattam a tésztát, hogy jó-e már. Apa volt szíves leszűrni, amikor készen volt. Ez is nagy segítség volt tőle.

Mikor elkészült minden, szedtem magunknak egy-egy adagot, s egy kicsit hagytam hűlni. Addig adtam Sílának friss vizet, meg egy fél konzervet száraz táppal, és percekig simogattam selymes bundáját, amivel nem hagytam enni. Majd puszit nyomva a szőrpamacsom fejére, magára hagytam, és visszatértem a konyhába. Bekiáltottam a nappaliba apának, és együtt megvacsoráztunk.

Lezuhanyoztam, és beraktam egy adag mosást, majd elköszönve apától bementem a szobámba. A rolót leengedtem, majd felkattintottam a villanyt, és előkotortam a mobilomat, a tolltartómat, és a füzeteimet.

Abban a pillanatban jött is egy SMS-em. Anyutól.

Ébren vagy?

Erre nem írtam vissza, hanem inkább felhívtam.

-         Szia, Bella – hallottam meg anyám mosolygós hangját.

-         Szia, anya igen, fent vagyok – kuncogtam.

-         Mizujság?

-         Semmi különös – feleltem kissé unottan. – Veled?

-         Hát… tegnap voltam randizni Phillel.

-         Na és? Mi történt? – kezdtem el érdeklődni, és a tollam végét rágcsáltam.

-         Semmi. Épp ez a fő probléma! Már azt hittem, hogy megkéri a kezem, vagy ilyenek!

-         Szökőnapon menjetek Írországba, és kérd meg a kezét – kuncogtam pimaszul, pedig tudtam, hogy rosszul esik neki.

-         Köszi, kicsim… - dünnyögte kicsit szórakozottan.

Még egy röpke félórát csacsogtunk, majd letettük a telefont. Holnap jönnek meg a hátra maradt csomagjaim. Benne még a sor könyvemmel, a többi ruhámmal, a magazinokkal és minden gagyi ketyerével, amit életemben összegyűjtöttem.

Elméletileg délelőtt 10-kor itt lesznek a szállítók. Így meg kéne próbálnom nem délig szunyálni… Igazi harci feladat számomra.

Olyan éjfél felé nyomott el az álom, miután teleírtam másfél oldalt a romantikus zagyvaságaimmal, és elegem lett a macskakaparásom látványából.

Zenementesen aludtam el, ami nálam ritka volt.

Reggel magamtól keltem, nem ébresztőre. Megnéztem a telefonomat: 8.30. Még bőven van időm összeszedni magam. Ráérősen forgolódtam még egy kicsit, majd kitápászkodtam. A roló apró résein át ugyanolyan halovány fény hatolt át, mint szinte minden reggel. Már kezdtem teljesen megszokni, hogy itt soha az életben nem fog a hasamra sütő Nap felkelteni. Nem is olyan nagy baj az. Kisebb az esélye, hogy bőrrákom lesz, nem?

Felöltöztem egy egyszerű melegítő és régi pulcsi szettel, majd kómás fejjel mentem a konyha felé.

Apa nem volt ott, csak egy cetli, amin az állt, hogy bement dolgozni, mert valami medvetámadási dolgok voltak megint.

Hallottam már ezekről az elszaporodott óriásmedvékről is, de én úgy vagyok vele, hogy hiszem, ha látom. És eddig még nem láttam. Szóval nem is hiszem.

Király, legalább enyém a ház. De persze nem fogok gigamega-bulit tartani. Nem vagyok olyan hülye. És egyébként is lenyakaznának érte. Azt meg nem akarom.

Egy nagy tál reggeli után visszamentem a szobámba, és kicsit rendbe szedtem. Ne nézzen már úgy ki, mintha vagy húszan laknának benne. Beágyaztam, elpakoltam pár széthagyott ruhámat, és a tolltartómat is felvettem a földről. Miután készen lettem, elgondolkodtam, mit is lehetne csinálni. Gépezni egyelőre nem volt kedvem, és a tévében délelőtt sosincs semmi. Főzni sem volt kedvem, ott a spagetti.

Majd eszembe jutott a kutyám, Síla. Így kimentem hozzá a hátsókertbe. Még nagyban aludt, de amint csukódott az ajtó, kipattant a szeme. Feltornázta magát négy lábra, majd sündörögve odabújt a lábamhoz. Leguggoltam mellé, és a füle tövét simogattam. Finom kutya szaga volt. Az a tipikus.

Végül már én is leültem mellé, de néha elkalandozott a gondolatom, így olyankor mindig megbökte akaratosan a kezemet, vagy belefúrta a fejét, nehogy elfeledkezzek róla.

Olyan háromnegyed óra múlva felhangzott a csengő, én pedig ijedten pattantam fel. Síla a kerítéshez szaladt, és hevesen ugatni kezdett. Biztosra vettem, hogy a cuccaimat hozták meg.

Ajtót nyitottam, és nem is tévedtem. Aláírtam a szükséges papírokat, majd engedtem, hogy két pasi berakodja az előszobába a dobozokat, és miegyebeket. Negyed óra multán már újból egyedül voltam. Vagyis pontosabban kettesben Sílával.

Behurcolásztam a dobozokat a szobába, majd nekiestem kipakolni őket.

Az egyikben csak ruhák voltak. Azt sem tudtam, hogy ennyi ruhám van… Bár utána rájöttem, hogy néhányon még árcímke is van, szóval azok újak. Nagy valószínűséggel anyu kedveskedni akart nekem.

Egy másikban a DVD-lejátszóm raboskodott, a DVD-immel együtt. Nem volt olyan eget rengető mennyiség, de azért volt vagy negyven darab. Bár a nagyja másolt volt, nem pedig eredeti.

Voltak még hülye szuvenírek, ketyerék, magazinok.

Már az uccsó dobozt bontogattam, amikor észrevettem rajta a feliratot: „Ha kinyitod a szülinapod előtt, apád elveszi a gépet, és éjjel nappal tanulnod kell. Gondolj bele, még pár nap. Anyu”

Köszi, anya… nem lett volna egyszerűbb, ha azt írja, hogy „Ne nyisd ki, Apádnak szántam!” Azt biztosan nem akartam volna kinyitni. Ki tudja, miket küldözgetnek ezek egymásnak…

De így még jobban felkeltette az érdeklődésemet, hogy tudtam, a dobozban van a szülinapi ajándékom.

Már majdnem kinyitottam, amikor Síla ugatni kezdett, és kizökkentett a műveletből. Úgy éreztem magam, mint amikor a kisgyereket csíntevésen kapják. Pedig csak Síla ugatott, és én csak az ajándékomat akartam megkukkantani. Bár az is csíntevés.

*.*Edward*.*

Ugyanolyan borús hangulatomban voltam, mint mióta… nem is akartam gondolni Rá. Azt sem akartam, hogy akárki gondoljon Rá. El akartam felejteni. De valahogy mégsem. Túlságosan ragaszkodtam hozzá. Ez volt a vesztem.

Az Alaszkai járatra vártam. Az egész család elment meglátogatni Tanya-éket, csak én nem. De Carlisle és Esme megértettek engem, és nem nyüstöltek sokáig.

Már alig vártam, hogy visszatérjenek, és legalább egy csepp színfoltot vigyenek az életembe. Nélkülük még jobban üresnek éreztem magam.

Egy idő után feltűnt, hogy körülbelül egy órája állok mozdulatlanul, és ezt kezdte el figyelni az egyik takarító is. Így megmozdultam, és ülőhelyet kerestem magamnak. Minden pad foglalt volt, egyedül egy volt úgy-ahogy szabad. Egy lány ült rajta, mellette a bőröndje. Bőszen írogatott valamit, és tátogott. Először azt hittem, halkan magában beszél, de utána rájöttem, hogy csak a zenére tátog.

Barna haja kicsit szedett volt, így halvány göndörületekben hullott az arcába. Percenként félreseperte, de untalan visszahullott. Napbarnított bőre utalt rá, hogy nem idevalósi. Itt senkinek sem volt napbarnított bőre.

Nem mondom, hogy gyönyörű volt. Csak egy teljesen átlagos lány. Nem gondoltam, hogy ebből még bajom lehet.

-         Bocsánat, szabad ez a hely? – kérdeztem egy mosoly keretében. A lány felkapta a fejét, és először meglepődve méricskélt

-         Persze – felelte mosolyogva. Leültem a bőröndje másik oldalára, és megpróbáltam a gondolataiban kotorászni. Nehéz folyamat volt megtalálni az övét, a rengeteg ember között.

-         Amy McDonaldot hallgatsz? – tudakoltam.

-         Igen. A This is the life-t. Kihallatszik? – vonta össze a szemöldökét. Még nem értem el a gondolatait, de valahogy éreztem, hogy fél, kihallatszódott a dúdolása is. A gondolatok megtippelésére már emberkoromban is nagy hangsúlyt fektettem, így az szinte mindig sikerült. Az már más volt, hogy amikor vámpír lettem, már egyszerűen hallottam mindenki gondolatát. Kivéve az Övét.

-         Csak kicsit – mosolyogtam rá újból. – Nyugi, a dúdolásodból csak tátogás látszódik – biztosítottam nevetve.

-         Akkor szerencsém van – mosolygott vissza, majd szétnézett a váróteremben, ami szinte teljesen tele volt.

-         A szüleimet várom, most jönnek vissza Alaszkából. Te? – kérdezősködtem újból, nehogy feltűnjön neki, hogy nagyon koncentrálok a gondolatszála megtalálására.

-         Én az apámat – felelte hamiskásan mosolyogva.

-         Ő honnan jön? – tudakoltam tovább.

-         Igazából az van, hogy elfelejtett értem jönni – nevetett hetykén, és én is elmosolyodtam.

-         Amúgy Edward Cullen vagyok – intettem felé. A kézfogás nem lett volna előnyös.

-         Bella Swan – intett vissza.

Bella Swan… átlagos név, átlagos külső, de a gondolatai sehol sincsenek. Pedig a kérdezett témára is koncentráltam, hátha ő is azon agyal. De semmi.

-         Itt laksz? – kérdezett most ő.

-         Nem… én Forks szélén lakom – feleltem.

-         Én meg most költözök, a La Pushba – zavarban volt. A tollat majdnem széttörte a kezében, és idegesen nézelődött.

-         Regényt írsz? – mutattam a füzetére.

-         Nem! – vágta rá, kicsit hangosabban a kelleténél. – Ez… ez a házidolgozatom. – Na persze. Még el sem kezdődött a tanítás. Ilyen stréber nem lehet…

-         Romantikus regényt kell írni házidolgozatnak? Honnan jöttél te? Én is oda akarok menni! – nevettem felvonva az egyik szemöldököm.

-         Nem pont – sütötte le a szemét.

-         Én is szoktam írni – mosolyogtam bátorítóan. Ő is zavartan visszamosolygott. A gondolatai még mindig sehol… furcsa. Meghallottam a hangosbemondóban, hogy az alaszkai járat leszállni készül. – Mennem kell – intettem, s felálltam mellőle.

-         Szia – mondta, s ábrándosan elmosolyodott.

SZÓVAL 5 KOMIT KÉREK SZÉPEN! NAGYON JÓL ESNE...