8. fejezet + DÍÍJJ!♥

Szóval, élőször is a díj:

Másodszor: nagyon szépen köszönöm Dórinak (http://www.possibility-lehetsg.blogspot.com/) imádlak csajszim♥♥♥
Lássuk a szabályokat!
1, Egy bejegyzés amiben a díj logója megjelenik és a szabályok feltüntetésre kerülnek.
2, Belinkelni azt a személyt, akitől a díjat kaptad és tudatni vele, hogy elfogadod.
3, Továbbadni 3-5 tehetséges, lehetőleg kezdő blog társadnak és ezt tudatni is velük.

1. Dóri: http://reasonforthelife.blogspot.com/ ♥♥♥
2. wonderworld: http://storywithhe.blogspot.com/ ♥♥♥
3. Bree: http://hermionegrangerslife.blogspot.com/ ♥♥♥
4. Cserrybogyesz: http://azajtokmogot.blogspot.com/ ♥♥♥
MÉG1szer köszönöm Dóórim!!!!♥♥♥♥♥
 

Na, szóval kész van, fenn van.

Most inkább egy új szereplőre összpontosítottam, nem pedig Edwardra és Jacoba... bocsi. DE én nagyon kedvelem Jesset, s remélem nektek is szimpatikus lesz.

Puszillak titeket! Komit plíz!

U.i: ez eddig a tőlem látott leghosszabb feji!

Jó barát

Farkas vonyítás volt apa állítása szerint… azt mondta, hogy mostanában kissé elszaporodtak, de semmi vész, mivel nemsoká jön a vadász idény, és egy-kettőre megcsappannak. Én erre rögvest elkezdtem a farkasokat védeni, és mindent felhoztam a védelmük érdekében. Minek eredményeként odaégett egy palacsinta. A kedvenc állatom a farkas volt, így értelemszerű, hogy tűzbe megyek a védelmükért.

Eltelt azon este óta három nap. Jacob nem jelentkezett. Már kezdtem hiányolni a beszólásait, és a jó kedvét, ami az egész társaságára kihatott.

Amit a legnehezebben szoktam meg, az az eső állandó kopogása a tetőn. Az elmúlt két napban szinte megállástalanul ömlik, mintha dézsából öntenék… mesés. Azt pedig el sem tudom képzelni, hogy miképp jutok el a suliba szárazon. Márpedig én nem vagyok hajlandó apával menni. Olyan ciki lenne, ha az új lány első nap az apucijával jön a suliba.

Nem akarom, hogy rögtön piszkáljanak.

Csörgött a telefonom reggeli ébresztője. Nem szerettem az ébresztőórát. Mindig is zavart, hogy ott kattog mellettem. És mivel sosem sportoltam igazán semmit, ezért általában nehezen aludtam el, s az óra örökös, szabályos kattogása még inkább megnehezítette az egészet. Ezért éjszakánként általánosan behajítottam az egyik fiókba, hogy ott kattoghat szépen magában. Én nem hallom.

Szabályszerűen kikeltem az ágyamból, és a fürdő felé vettem az irányt. Még hallottam apa horkolását a másik szobából.

Beálltam a tükör elé, és szépen megszemléltem magam.

Mesés, a homlokom megint romokban hever… anyutól örököltem a bőrtípusomat, amiért sokszor gyerekesen haragudtam rá. De azt mondta, hogy tizennyolc éves kora körül már kezdtek totál elmúlni a pattanásai, és ez valahogy megkönnyebbülté tett. Nem volt nekem sem sok. De volt! És az volt a baj, hogy volt. Utáltam őket. A tévében csak olyan lányokat látni, akiknek hibátlan a bőrük, meg ilyenek. Hát én nem voltam olyan lány. Teljesen átlagos voltam. Persze tudom, hogy azok a lányok sminkelve vannak meg minden, de akkor is rosszul esik. Arcot mostam, és kicsit rendbe szedtem magamat.

Átmentem a konyhába, s benyomtam egy kiadós tál müzlit. Mindig így kezdtem a napom. Aztán visszamentem a szobámba, és a szekrényem elé álltam. Vajon mit vegyek fel az első napomon? Legyek átlagos szürke kisegér? Vagy valami kihívó darabot válasszak?

Végül a kedvenc fekete csőnacim mellett döntöttem. Volt egy idő, amikor a sulimban a menő réteg már mind csőnacit hordott, de én megmakacsoltam magam, miszerint én fel nem veszek egy olyat. Aztán egyszer mégiscsak felpróbáltam egyet, és annyira megtetszett, hogy azóta nem igen vagyok hajlandó másfajta hosszú gatyát felvenni.

Mellé kiválasztottam az egyik nagyjából mélyen kivágott bordó felsőmet, amire rávettem a zöld pulcsimat. Az volt a kedvencem… Már amikor ilyet lehetett hordani Phoenixben. Ott mindig nagy a hőség. De amikor itt voltam apunál, állandóan abban voltam. Le nem lehetett rángatni rólam. Több éve meg van, de még mindig jó rám. Tizennégy éves korom óta alig nőttem pár centit, és amúgy is női felső, így a mellbőség miatt sem adódtak olyasfajta gondok, hogy rövid lett. Úgy 168 cm körül voltam, szóval teljesen átlagos. Csak Jacob volt egy égimeszelő fajta srác…

Ezután megfésülködtem, és tincseimet próbáltam kicsit úgy állítani, hogy a homlokom azon részeit elfedje. Ez inkább kudarcba fulladt, így elővettem az alapozót, és a vészes területeimet elfedtem vele. Nem hordtam soha sok sminket, csak ezt a kis alapozót. És még néha szempillaspirált, amitől olyan gigahosszú pilláim lettek, hogy csak, na. Alapjában hosszúak a szempilláim, így érthető.

Fogat mostam, és feltettem egy kis szájfényt is. Már csak azért is, hogy szép legyek, amennyire tudok. Szerettem, ha szépnek láttam magamat. Ez pedig ritkán fordult elő. Bár elég ítélkező, kritikus típus vagyok, főleg a saját külsőmmel szemben. De voltak olyan napok, amikor tényleg azt mondtam magamra, hogy: „ Na, most még elég jól is nézek ki…”. Na, ez nem az a nap volt. A szemeim alatt kialvatlanságra utaló karikák éktelenkedtek, és kicsit morgós hangulatomban is voltam az eső miatt. Komolyan mondom, mint az öregek. Azok is az időjárás változásaitól vannak kiakadva…

Felkaptam a szobából a kabátomat és a táskámat.

Benyitottam apához, aki még mindig iszonyatosan horkolt a takaró alatt.

-         Apa! – morogtam rá. – Elmentem. Neked nem kéne dolgoznod?

-         Hmm… - fordult meg.

-         Mondom nem kéne dolgoznod? Negyed nyolc van!

-         Uram isten! – pattant ki rögtön. Egy szál alsógatyában volt, és én legszívesebben elfordultam volna, de nem akartam megbántani.

-         Én mentem. Majd jövök… - s ezzel kislisszoltam.

Először a hátsó ajtóhoz futottam, kinéztem rajta, és integettem Sílának, aki a kosárszerű valamijében kuporgott, és még félig aludt.

Fogtam egy lakáskulcsot a fogasról – igen, apa ott tartja – és kiléptem az esőbe. Felvettem a kapucnimat, és elkezdtem gyalogolni.

Öt perce sem mehettem, amikor valaki rám dudált. A kocsi felé néztem, s kellemesen csalódtam. Nem valami bunkó pali volt, hanem Jacob. Intett nekem, hogy száljak be, én pedig úgy is tettem.

-         Szia – ültem be, s mosolyogtam rá.

-         Szia, Bella. Elviszlek, jó? – mosolygott vissza, és már mentünk is tovább.

-         Köszi, nagyon – hálálkodtam, és az ölembe vettem a tatyómat.

-         Voltál az évnyitón tegnap? – sandított rám.

-         Nem… - nevettem. – Apa nem mondta, én meg azt hittem, hogy az eső miatt nem tartják meg vagy ilyenek.

-         Tipikus Charlie – nevetett velem.

Egy ideig csak a tájat néztem. Amint a házakat felváltják a bokrok, fák. Végül már csak a sűrű erdő volt az út mind két felén. Ekkor néztem meg jobban Jacobot. A keze be volt kötve.

-         Hát velem meg mi lett? – mutattam a kezére.

-         Hát… - vakarta meg a tarkóját – volt egy kis bunyó…

-         Nem esett nagy bajod, ugye? Miért nem hívtál fel? Kivel verekedtél össze?

-         Nem semmi… még egy kicsit a vállam sérült, de már semmi baja – s ezzel le is rántotta a kezéről a kötést. Sebnek nyoma sem volt. – Az egyik sráccal verekedtem össze. Azt hitte, övé itt minden…

Az aggodalomtól teljesen eltorzult az arcom.

-         Nyugi! Én nyertem! – nevetett.

-         Jó… - dőltem hátra az ülésemben.

Tizenöt perc alatt ott is termettünk, amit beszélgetéssel simán elütöttünk. És még Jake nem is ment gyorsan…

-         Hát… nagyon köszi hogy elhoztál – hálálkodtam, és átöleltem Jacobot.

-         Semmiség, én úgy is fél kilenckor kezdek ma. Szia, Bella. Kellemes első napot.

-         Neked is – intettem neki, és kiszálltam.

Újra felhúztam a kapucnimat.

Az iskola felé vettem az irányt. Senki sem volt a parkolóban, gondolom ők sem voltak annyira oda az esőért, hiába éltek itt.

Beléptem az iroda felirattal ellátott épületbe, ahol egy középkorú, kissé duci nő ült a pult mögött.

-         Szia, kedves, miben segíthetek? – kérdezte rögvest mézes-mázasan.

-         Jó napot. Én vagyok az új diák, Bella Swan.

-         Á, üdvözlünk itt. Az évnyitót kihagytad… - vonta össze a szemöldökét.

-         Igen… apám nem szólt róla – vallottam be.

-         Ismerem apádat – nevetett. – Ezeket a papírokat majd töltsd ki, és hozd vissza az óráid után. – nyomott a kezembe egy három papírt. – Ez az órarenden – rakott a kezembe egy újat. – És ezt az összes tanároddal írasd alá – még egy.

-         Renden, köszönöm. Viszlát.

-         Szép napot – intett utánam, amikor kiléptem.

Első óra: fizika. Ilyen kínzást. Bár elég jó tanuló voltam… A logikus tantárgyakat értettem, a magolást már nem annyira. Nem szerettem mindenestül bevágni a dolgokat. Szerettem, ha valaminek van logikája. Fizikából is jó voltam, de attól még nem szerettem.

De szerencsés voltam sok szempontból. Például könnyebben ment a matek tanulása. Abból általánosban végig ötös voltam. Gimiben pedig eddig négyes-ötös.

Elbaktattam az iskola épülete felé. Külön volt választva az irodától.

Beléptem az ajtón. Bent a nem sok diák volt a folyósón. Eltaláltam szerencsére a fizikateremhez a falon függő iskolatérkép segítségével.

Beléptem a terembe, ahol már bent állt a tanár, és az asztalon papírokat rendezgetett.

-         Jó napot, elnézést a késésért – hadartam.

-         Semmi baj. Még nem csengettek be, csak előkészítettem a tananyagot. Te bizonyára Isabella Swan vagy – nézett rám kerek szemüvege mögül. Középkorú férfi volt, kissé mackóalkatú, borostás, jócskán őszülő.

-         Bella. Igen – nem szerettem, ha Isabellának szólítottak… nem tudom miért, de nem szerettem.

-         Szóval csak Bella, értem. Mr. Gilbert vagyok – nyújtotta a kezét, én pedig elfogadtam. – Add ide azt az aláírni való papírt. – én pedig átnyújtottam neki azt, amit a tanáraimmal kellett aláíratnom.

Gyorsan körmölt rá valamit, és visszaadta nekem.

-         Emberek, ő itt az új diákunk – mondta hangosan. – Mutatkozz be nyugodtan…

-         Öhm… Bella Swan vagyok, Phoenixből jöttem… tizenhét éves vagyok… a La Pushban lakom – asszem elég is ennyi. Így is össze-vissza dadogtam az új évfolyamtársaimnak.

-         Ott van is egy hely neked – mutatott a bal oldali harmadik padba.

-         Rendben… - indultam el.

Padtársam arcát nem láttam, mert a fizikakönyvbe volt mélyedve. Csendben leültem mellé, és kipakoltam a tankönyveimet. Az ujjaimmal kezdtem el dobolni.

Végül a padtársam letette a könyvet.

-         Szia… bocsi, csak felelni fogok… nagy valószínűséggel – konyult lefelé a szája.

-         Szia. Semmi baj. Bella vagyok.

-         Jesse – bólintott a fejével.

A fiúnak durván göndör haja volt, és fehér bőre. Elég magas lehetett, mert így ültömben is eltörpültem mellette. Járomcsontja erősen kirajzolódott, és ettől nagyon különleges lett az arca. Nem volt az a tipikus szépfiú, de azért a maga módján helyes volt.

-         Öhm… izé… mizujs? – dadogott.

-         Hát… esik az eső… - válaszoltam mosolyogva.

-         Utálom – vágott egy grimaszt. – Pedig az ember azt hinné, ha születése óta itt él, akkor hozzászokik… de nem.

-         Hát… most megrémítettél. De az év hány napján esik mégis?

-         356-ból 300 napon minimum… már ha a havat is esőnek számoljuk. A hó nélkül olyan 260 napon.

-         Király… - mordultam fel. – Na és, sokat készültél? – mutattam a könyvére.

-         Nem – hajtotta le unottan a fejét. – Nem is értem igazából. De le is szarom.

-         Ki nem? – tettem fel nevetve a költői kérdést.

-         Amúgy, kiigazodsz a sulin, vagy segítsek majd eljutni az óráidra?

-         Hát, őszintén igencsak megköszönném, ha segítenél. Kétlem, hogy minden tanár olyan jó fej, mint Mr. Gilbert – ingattam a fejem.

-         Oké. Gilbert amúgy nagyon szigorú, és eléggé megköveteli a dolgokat. De legalább a többi dologhoz lazán áll hozzá.

-         Akkor hagyom is, hogy tanulj.

Válaszként csak rám mosolygott, és ismét belemélyedt a fizikakönyvbe.

Még hét perc volt az óra kezdetéig. A körmömet nézegettem, és bambultam ki a fejemből, mint ahogy szoktam. A történeteim itt voltak velem, de nem mertem elővenni őket, nehogy kinevessenek. Bár nem fordítottak rám kifejezett figyelmet a diáktársaim. De jobb volt így, minthogy mindenki az idegesítő kérdéseivel traktáljon, és nekem meg muszáj legyen illedelmesen válaszolgatni.

Eltelt a fizikaóra is nagy nehezen, Jesse négyesre felelt, én pedig hang nélkül tapsoltam meg, amikor megnyugodva visszahuppant mellém. Megkönnyebbültem, hogy nem vagyok lemaradva tananyaggal. Pont ugyanott jártunk az előző gimimben, mint most itt.

Jesse ezután átkísért a többi órámra is illedelmesen, én pedig folyton megköszöntem neki.

Végül hát eljött az ebédszünet is, és én kiléptem a matekóráról. Jesse a terem előtt várt. Lediktáltam neki az órarendemet, így mindig ott termett előttem.

-         Milyen volt? – kérdezte.

-         Számokkal teli… én valahogy nem ezt vártam egy matekórától – viccelődtem.

-         Engem is mindig meglepnek – mosolygott rám. – Gyere, ebédszünet van.

Elnavigált az ebédlőbe, ahol már tolongtak a diákok. Én mindössze egy almát vettem, és ásványvizet. Jesse bezzeg telepakolta a tálcáját.

-         Van kedved velem leülni, vagy megismerkedtél már másokkal is?

-         Nem szólt hozzám rajtad kívül senki… ilyen ijesztő lennék? – vontam fel a jobb szemöldököm, miközben az egyik négyszemélyes üres asztal felé evickéltünk.

-         Szerintem nem… bár lehet, hogy valakinek ijesztő, ha ez illető le van barnulva – mutatott az arcomra.

-         Lehet – ültünk le.

Ő elkezdte magába tömni a pizzáját, én pedig az almámat harapdáltam, s nézelődtem a teremben.

És ekkor nyílt az ebédlő ajtaja. Belépett rajta öt gyönyörű személy.

Az egyiket ismertem: Edward Cullen. A másik hármat nem.

Ez egyik lány alacsony volt, kisebb, mint én. Kicsit koboldbeütése volt, és szinte táncolva közlekedett. A fekete haja százfelé meredezett.

A másik lány magasabb volt. Tökéletes. Minden szempontból tökéletesnek mondható, pont, mint a tévében. Fehér bőr, szőke haj, vékony alak.

A magasabbik, zömökebbik srácnak göndör, fekete haja volt, de nem annyira, mint Jessenek. Kigyúrt izmaira láthatólag nagyon büszkén gondolt.

A másik srác olyan világfájdalmas képű volt… Szőke, állig érő fürtök, izmos testalkat.

Különböztek, de volt hasonlóság is köztük.

Mind az ötüknek hófehér volt a bőre, és furcsán aranybarna a szeme… olyan topáz színű…

-         Cullenék – motyogta Jesse. – Alice a kobold, Rosalie a Barbie-baba, Jasper a világfájdalmas képű, Emmett a grizzly és Edward a bronz herceg szürke Volvóval – merő gúnytól csengett a hangja.

-         Bántottak? – súgtam.

-         Nézd Bella… ilyen szépfiúk mellett egy magamfajta labdába sem rúghat – vágott mellé egy grimaszt is.

Elsuhantak az asztalunk mellett, és Edward rám mosolygott, azzal a féloldalas mosolyával.

-         Szia, Bella – intett felém, és a többiekkel továbbsuhantak mellettünk. Maguk után hagyva a Fagyos levegőt.

-         Á… szóval ismered a bronz hajú herceget szürke Volvóval – állapította meg Jesse elkenődötten.

-         Akkor találkoztunk, amikor a repülőtéren vártam apára, mert elfelejtett értem jönni. Meg amikor ágyat vettem a bútorboltban… de amúgy nem tudok róla sokat.

-         Aha – láthatólag jobb kedvre derült. – Azt mondtad ugye a bemutatkozásnál, hogy a La Pushban laksz?

-         Igen.

-         De akkor miért ebbe a suliba jársz? Félre ne érts, kedvellek, csak fura.

-         Apám akarta… én sem igazán tudom, hogy miért – döntöttem oldalra a fejem.

-         Én Forks szélén lakom. Azon a szélén, ami a legközelebb van, La Push-hoz. Tőlünk csak nyolcpercnyire van a rezervátum.

-         Tök jó – bólogattam mosolyogva.

Ezután még elmentünk az óráinkra, s a nap végén megint bementem az irodába, s leadtam a papírokat.

Átsétáltam a parkolón, és a hazafelé vezető út felé bandukoltam a kapucnimmal a fejemen.

-         Bella! Hazavigyelek? – kiáltott Jesse.

A hang irányába néztem. Jesse motoron ült, és a sisakján a kezében tartotta.

-         Oké, köszi Jess! – futottam oda hozzá.

-         Pillanat, kihozom a szekrényemből a másik sisakot, várj meg! – és az iskola épülete felé kezdett futni.

Odaálltam a motorja mellé. Régebbi darab lehetett, de jól felújították.

Ekkor láttam meg a parkoló legújabbfajta autóját. Egy szürke Volvót. Edward Volvóját.

Felém hajtott, és megállt mellettem. Leengedte az ablakot.

-         Hogy telt az első napod? – kérdezte egy elbűvölő mosoly keretében.

-         Jól, köszi!

-         Hazavigyünk?

-         Á.. nem kösz. Jesse hazavisz – mutattam a motorra.

-         Hát jó. Szia, Bella – s gyorsan elhajtott mellőlem.

-         Szia… - motyogtam utána. Hát ennek meg mi baja?

De nem volt időm gondolkodni, Jesse már ott is termett mellettem, és a kezembe nyomta a sisakot. Én engedelmesen felvettem.

Felült a motorra, és pedig mögé.

-         Kapaszkodj! – utasított.

-         Mibe? – tártam szét a kezem. Az „utasnak” szánt fogó az ülésem oldalán nem volt megtalálható, így nem tudtam mibe kapaszkodni.

-         Belém… - nevetett, mivel valószínű, hogy ezt nyilvánvalónak tartotta.

-         Okés.

Átkaroltam, és jól megkapaszkodtam benne.

-         Hol a táskád? – kérdeztem.

-         Az ülésed alá bepréseltem, hogy ne ázzanak annyira péppé a könyveim. Elég vízáteresztő típus a táskám. - szinte láttam magam előtt, hogy grimaszol.

-         Hát… remélem az enyém nem az – nevettem.

Meghúzta a gázkart, én pedig szerencse, hogy jól kapaszkodtam. De azért a biztonság kedvéért még szorosabban fogtam át Jesset.

Elindultunk a hazafelé vezető, esőtől csúszós, fekete aszfalton.

ISMÉTLEM, KOMIKAAT!!!