7. fejezet

Kompromisszum

*.*Bella*.*

Törökülésben telepedtem le az evő kutyám mellé, és kihalásztam a mobilomat a zsebemből. Felhívtam anyut.

-         Szia, kincsem! – szólt.

-         Van egy kutyáám! – újságoltam rögvest ujjongva, mire Síla rám nézett olyan „ennek meg mi baja?” nézéssel.

-         Komolyan? – hüledezett anya. Mindig is bántotta a dolog, hogy miatta nem lehet kutyusom.

-         Igen! Sílának neveztem el – mondtam, és vártam, hogy beugrik-e neki.

-         Hát emlékszel? – kérdezte.

-         Persze. De vannak még hírek! Tippelj!

-         Apád elfelejtett? – saccolta, és beletrafált a közepébe.

-         Pontosan… de van ennél fontosabb is, vagyis jobb.

-         Jacobék elköltöztek? – kérdezte. Tudta, hogy utáltam Jacobot. De csak utáltam, már nem útálom…

-         Langyos…

-         Meghalt? – akadt ki alaptalanul.

-         Dehogy! – kiáltottam, mire Síla már megint hülyének nézett. – Kibékültünk!

-         Örülök szívem. Ez lett volna az utolsó tippem – nevetett. – Figyelj, nekem mennem kell, mert szerintem már odaégett a kaja.

-         Mentsd, ami menthető! Szia.

-         Szia, szívem, majd még hívlak – és ezzel megszakította a vonalat.

Kihoztam egy plédet a nappaliból, és leterítettem a fűre, ahol azt még érte a nap. Előszedtem a tankönyveimet, és elkezdet őket nézegetni. Hülye szokás, de szeretem, ha fel vagyok készülve a dolgokra.

Mindössze fél órán át böngésztem őket, amikor Síla odasomfordált, és leült velem szembe.

Eldobtam a könyvet, hátamra feküdtem, és a hasamra vettem a kiskutyámat.

*.*Jacob*.*

Olyan gyors voltam, amennyire csak tőlem kitelt.

Egy perc alatt a határ menti erdőrészhez értem, és megláttam Edwardot.

-         Szia – morogta. – Belláról van szó.

Belláról? Mi a fasz köze van ennek Bellához? Takarodjon innen, vagy beverem azt a babaképét.

Ő erre elmosolyodott.

-         A forksi gimibe fog járni… és van egy ajánlatom számodra.

Tudod, kinek kell tőled ajánlat, dühöngtem magamban.

Felforrt az agyvizem, hacsak arra gondoltam, hogy ő egy pióca. Mennyivel jobb lenne, ha maghalt volna… most akkor épp egy tömegsírban szottyadna, és nem idegesítene senkit…

-         Kedvelem –szűrte a fogai közül – Bellát. És szerintem szemet szúrna neki, ha esetenként csak a határvonalig kísérném, és azt mondanám, hogy: „Figyu, nem mehetek tovább, mert vérszívó vagyok, és a korcs haverod leszedné a fejem… vagy én az övét!”, ugye?

Hát… van benne valami.

De mi a szarnak kísérgetné Bellát??

-         Mondtam! Kedvelem.

Szarok rá!

-         Szóval… elfogadod, hogy hazakísérem, és semmi több. Csak azt az utat kéne feloldani. Csakis azt az útvonalat. Ha nélküle letérnék róla, tőlem kiköthettek, és megölhettek – mondta lágyan. – Vagy, ha nem fogadod el, egy idő után úgyis gyanús lesz neki…

Láthatólag tényleg nagyon kedvelte Bellát. Mi tagadás, nem akartam, hogy lelepleződjön a sok misztikus dolog, ami itt a környéke folyik.

Nem akartam még őt is belekeverni. Mi lenne, ha véletlenül átváltozna… hisz Charlie vére folyik benne. Lehet, hogy egyszer tényleg át fog változni. De ne most. Amíg lehet, tikokban akarom tartani előtte. Baszki! Mindent elkotyogok a piócának!

-         Hát… igazad van – sandított rám.

Jól van, belemegyek. De csakis Bella érdekében.

-         Köszönöm – kissé meghajolt, s eltűnt előlem.

Vonyítottam egyet, jelezve a többieknek, hogy gyűlés lesz.

Nem szerettem az alfa szerepemet. Utáltam parancsolgatni a többieknek. S általában nem is tettem. Legszívesebben hagytam őket élni, és csak vészesetben utasítottam őket bármire is.

A sziklához futottam, ahol visszaalakultam, és felvettem a gatyámat. Pár perc múlva a többiek is megérkeztek.

-         Srácok, sajnálom, de ez nagyon fontos – kezdtem bele.

-         Hallgatunk haver – bólintott Paul.

-         Kompromisszumot kötöttem az agykurkásszal… - végignéztem minden arcon. Pár izom megrándult, pár kéz ökölbe szorult. – Bella miatt. Kedvelik egymást, és Edward haza is szeretné kísérni. És nem gondoljátok, hogy csöppet feltűnő lenne, ha csak a határig kísérné?

-         Lehet… - szólt gúnyosan Quil.

-         Szóval… az a lényeg, hogy amikor hazahozza Bellát, akkor mehet a házukig az útvonalon, és nem szedjük le a fejét. De ha akár egyet is ellép oldalra, akkor halott – fejeztem be, s vártam, hogy mit szólnak hozzá.

-         Hogy képzeled?! – förmedt rám Sam.

Ő volt a legidősebb köztünk, és amíg én nem csatlakoztam, ő töltötte be az alfa szerepet. Szeretett parancsolgatni, és mások felé tornyosulni. Nem kedveltem túlságosan.

-         Fogd vissza magad – mondtam higgadtan, de nem az alfa hangomon. Azt még egyszer sem használtam.

-         Csak azon az úton jöhet? – kérdezte Seth.

-         Igen. Sehol máshol – válaszoltam.

-         Ehhez nincs jogod! – förmedt rám újból Sam.

-         De van! –kiabáltam vissza. – Alfa vagyok, ha nem vennéd észre.

Sam egész testében megremegett. A fiúk hátrébb léptek, én pedig felkészültem minden eshetőségre. Sam kirobbant a testéből, és átváltozott éjfekete farkassá.

Én sem tétlenkedtem. Átváltoztam, és próbáltam lenyugtatni.

Sam, nyugodj meg!- ordítottam gondolatban.

Fogd be, Jacob!

S ezzel a nyakamnak ugrott.

*.*Bella*.*

Síla elaludt. Legalábbis nagyon úgy nézett ki. Mozdulni sem mertem, nehogy felébresszem.

Apa is kilépett a fűre, és leült mellém a plédre.

-         Billy is elment… - motyogta.

-         Oké.

Ült velem egy darabig szemben, én pedig csak Sílát simogattam lágyan. Épphogy csak a szőréhez értem.

-         Olyan régen voltál itt… - suttogta.

-         Igen, sajnálom.

-         Láttalak Edward Cullennel – nézett rám. – Ő is abba az évfolyamba jár, ahova te. Legalább lesz valaki, akit már ismersz.

-         Kedves fiú… - motyogtam.

Közelebb ült hozzám, de nem tudtam, hogy pontosan mit akar.

-         Nagyon hiányoztál – suttogta.

-         Te is nekem apa – s megöleltem.

Az orromat már facsarta egy kiadós sírógörcs, de ismertem aput, és tudtam, hogy nem tudna velem mit kezdeni, ezért inkább elfojtottam könnyeimet, és apa nyakába fúrtam a fejemet.

Ő a hajamat simogatta, és szorosan magához húzott.

Apa nem igazán szokta kifejezni az érzelmeit, de amikor megette, akkor általában az összest az illető nyakába zúdította.

Beszélgettünk pár órát, beszámoltam neki anya barátjáról, részletesen leírtam a phoenixi házunkat. Kérdezett a jegyeimről, hogy volt-e barátom, hogy szerettem-e a sulit, mi a hobbim. Mindent tudni szeretett volna.

Én pedig lelkesen meséltem. Örültem, hogy végre beszélgetünk. Mindketten zárkózott típusú emberek voltunk, ezért aztán ez idáig egyikünk sem nagyon nyitott ilyen hosszú beszélgetést.

-         Jake melyik suliba jár? – kérdeztem.

-         Ő a la push-iba – válaszolt.

-         És… mit szeretnél vacsorára?

-         Nem is tudom – nyújtózott ki, és felült.

-         Palacsinta?

-         Rendben – bólintott.

-         Segítesz? – ültem fel én is.

-         Aha – ingatta a fejét, de végül rám mosolygott.

Síla felkelt, miközben a karjaimba vettem.

A tála mellett volt neki egy kis kosár, s benne az egyik régi, szakadt lepedő. Belefektettem, de ő rögvest hiperaktívra váltott.

-         Nem Síla, kint alszol! Nem jöhetsz be, mert mindent összeszőrözöl – nevettem rá.

Sikerült apával úgy besurrannunk, hogy a kutyus nem tudott bejönni, de nem is csuktuk az orrára az ajtót. Sajnáltam kint hagyni, de tudtam, hogy nem tanácsos beszoktatni, mert ha nagy lesz, akkor mindent lever, és nem fogunk bírni vele, ha elkényeztetem.

Előkészítettem a palacsinta hozzávalóit, apa pedig közben elrakta az edényeket a szárítóról a helyükre.

-         Van lekvár? – kérdeztem.

-         Persze! – s elővett az egyik polcról egy üveg szilva, és egy üveg baracklekvárt. Láthatólag házi volt, mivel csemegeuborkás üvegben tárolták.

És ekkor a fülünket égy fájdalmas farkas vonyítás ütötte meg.