9. fejezet

Sziasztok!
Ez a feji rövidebb lett, mint az előzőek, de azért szerintem nem olyan sokkal...
Új baráti kapcsolatokra derül majd fény, de inkább nem árulok el semmit...
Jó olvasást, és szép további hétvégét!

Nyomasztó múlt

*.*Edward*.*

Hétfő reggel volt, s az egész várost sűrű köd borította. Ennek persze egy ember sem örült.

De én nem voltam ember.

Én vámpír voltam, s jó kedvre derített, hogy elmehetek az arcatai gimnáziumban. Pedig egyetlen diáknak sem volt jó kedve, ha hétfőn korán kellett kelni, és iskolába indulni.

De én ebben is különböztem. Izgatottság fogott el, hogy ma újból láthatom Emilyt. Szerettem a szőke fürtjeit, gyönyörű kék szemét, málna illatú ajkait. Hiba volt beleszeretnem, de ez volt a legszebb döntés az életemben. Már ha nevezhetjük életnek…

Ő tudott rólam mindent… s annál talán még többet is.

Amikor rájött, hogy mi vagyok, onnastól már nem volt visszaút, sodródtunk az áramlattal. Bár nem mintha ellen akartunk volna neki szegülni.

Leparkoltam a szokásos helyemen, s már láttam is, hogy Emily mosolyogva fut felém.

-         Szia, Emily… - suttogtam, amikor odaért hozzám.

Pipiskedett, és ajkait lágyan rányomta az enyémekre. Egy idő után éreztem, hogy az agyam kezd elborulni, így gyengéden eltoltam magamtól, s inkább megfogtam a kezét.

-         Sajnálom… - néztem rá bűnbánóan.

-         Semmi baj! Már sikerült hosszabban bírnod, mint előzőleg – mosolygott rám. Vajon tényleg nem zavarja, hogy nem tudunk normálisan csókolózni? Bárcsak hallhatnám a gondolatait… Ő eddig az egyetlen, akiét nem hallom. S ez engem nagyon nyomaszt.

S így mentek a mindennapjaink… pár nap múlva, már teljesen megszokott dologgá vált, hogy nála voltam esténként, és hogy én vittem iskolába, s nem gyalog kellett jönnie.

Mivel én nem alszom, más elfoglaltságot kellett találnom estére. S ezt Emily személyében meg is kaptam. Egész éjjel néztem, ahogy alszik… a mellkasa fel-le mozog, és ahogy gyorsul a szívverése, ha hozzábújok kicsit. Általában a mellkasomon aludt, és sokszor kisebb-nagyobb nyáltócsákat hagyott a pólómon. De én cseppet sem haragudtam neki ezért. Szerelmes voltam belé… tiszta szívemből. Mármint abból, amit én szívnek nevezhetek.

Ez még a középiskola második évében volt, de nem Forksba játunk akkor. Ez körülbelül hat éve történt, Arcata-ban. Akkoriban ott telepedtünk le.

Nyáron is együtt voltunk, végig.

Amikor Emily ébredezni kezdett mellettem, én is megmozdultam, s felültem az ágyán. A szülei már elmentek dolgozni.

-         Jó reggelt csipkerózsika… - susorogtam neki.

-         Edward… - általában ez volt az első szava reggelenként. Mámorító érzéssel töltött el, amikor az ajkaival az én nevemet formálta.

-         Készítsek reggelit? Borús napunk van… szóval kiléphetünk a házból – mosolyogtam rá, és az ablaka felé intettem.

-         Köszönöm – motyogta, s kómásan a fürdőszoba felé tántorgott.

Elsuhantam a konyhába, és összedobtam neki pár palacsintát. Imádta a palacsintát. Ha én csináltam a reggeliét, tőlem mindig azt kapott.

Bejött a konyhába egy rövidnadrágban és egy spagetti pántos piros pólóban. Az a póló volt a kedvencem. A nadrágból kilátszottak izmos, karcsú lábai. S a póló is megmutatta, hogy milyen szép alakja van.

Szeretett sportolni.

-         Ugye tudod, hogy imádlak? – nézett rám, és a palacsintára felváltva.

-         És még hogy a férfiakhoz vezet az út a gyomrukon át… - nevettem, s elé toltam a tányért.

-         Na és, ma hova menjünk? – harapott bele az egyikbe.

-         Alice és Emmett már nagyon hiányolnak, szóval eljöhetnénk hozzánk – vetettem fel az ötletet, s leültem mellé.

-         Oké… - mondta teli szájjal.

-         De nem fogsz megfázni ilyen lenge öltözetben? – mutattam a ruhájára.

-         Ne aggódj már annyira értem – s puszit nyomott az arcomra. – Nincs kedved vámpírrá változtatni?

Megint kezdődik. Minden nap bepróbálkozik valahogy, s én mindig visszautasítom. De általában ennyi. Nem is tudom eldönteni, hogy komolyan kérdezi-e, vagy csak viccel. Ilyenkor tényleg hiányzik, hogy nem tudom olvasni a gondolatait. Pedig a képességem nagytöbbségben egyszerűen idegesít és zavar. Bár sokszor tud hasznos is lenni…

-         Nem szerelmem – hajtottam le a fejemet.

-         Akkor megkajálok, és mehetünk is! – hajtotta a fejét a vállamra.

-         De ezt te komolyan gondolod? – fordultam felé fájdalmas arccal.

-         Őszintén? Nem tudom. Csak úgy reménykedek, hogy egyszer rábólintasz, s akkor majd én is olyan lehetnék, mint te.

-         Nem értelek meg… - hajtottam rá a fejemet az övére.

-         Sebaj! Hozok egy pulcsit, és már mehetünk is – pattant fel, s amikor megpördült a tengelye körül, az illata beterítette a szobát. Kissé beleborzongtam, de utána arra gondoltam, hogy ő a szerelmem, uralkodnom kell magamon.

A tányért már másodperc alatt elöblítettem, s addigra Em is megjelent egy türkizkék kardigánnal a kezében. Felhúzta a cipőjét, és felvette a kardigánt.

Az eső nem esett, de az ég borult volt.

Beszálltunk a Volvómba, s én rögvest bekapcsoltam a fűtést, nehogy életem értelme megfázzon.

-         Tudok vigyázni magamra – dorgált.

-         Szeretek vigyázni rád – mosolyogtam, s kikanyarodtunk az útra.

Az utat nem nagyon kellett figyelnem, inkább Emily arcát néztem.

Azt a csodaszép arcát, ami pár héttel később teljesen összezúzódott.

-         EDWARD! – sikította Alice, és félrerántotta a kormányt.

-         Sajnálom – motyogtam, s üveges tekintettel meredtem az útra.

-         Megint Ő? – suttogta.

-         Igen – válaszoltam fojtott hangon. Nem volt kedvem tovább a múlton rágódni.

-         És mi van Bellával? – váltott gyorsan témát, hogy elterelje a figyelmemet. De gondolatban még mindig miattam aggódott, az arckifejezésemet méregette.

-         Teljesen más, mint Ő… de mégis nagyon hasonló – sóhajtottam, s megdörgöltem az orrnyergemet.

Próbáltam Alice, Rosalie és Emmett gondolatait kizárni a fejemből, vagy csak nem figyelni aggódó kérdéseikre. Mereven hazavezettem, és leparkoltam a házunk előtt.

Vámpírsebességgel berohantam a házba, s rögtön a zongorámhoz ültem. Lágyan végigsimítottam a billentyűkön, majd Esme egyik kedvencébe fogtam bele.

*.*Jacob*.*

A Sam-el való veszekedés óta nem változtam át, de egyik falkatag sem keresett fel. Inkább csak magamba burkolózva voltam két napon át, s azon agyaltam, hogy vajon Edward miért akar annyira, de annyira Bella közelébe férkőzni. Legszívesebben leszakítanám a fejét a nyakáról, de sajnos nem tehettem.

Reggel elvittem Bellát a sulijába, s ezzel szépen lekéstem az első órámat, amiről hazudtam neki. De ő simán hitt nekem, s jól esett, hogy nem kételkedett.

Iskola után hazamentem ledobni a cuccaimat, s ezek után befaltam a tegnapról megmaradt pizza maradványait.

Apa odavolt dolgozni, s igazából örültem, hogy távol van. Így legalább nem zaklat az idegesítő kérdéseivel…

                   

Miután ettem hátramentem a garázsba, és előhoztam a motoromat. Kihoztam a házból a táskámat benne a tanulnivalóval, s Belláék felé vettem az irányt.

Amikor odaértem még üres volt a ház, így csak letámasztottam a motort, és a kerítéshez mentem, amit Charlie tákolt, nehogy elszökjön Síla.

-         Síla! – kiáltottam, s a ház mögül rögtön előfutott a kis szőrpamacs. – Hol a gazdi? Nincsen itthon? – gügyögtem neki.

El volt ázva a szőre, ahogy nekem is mindenem.

A táskámat a fejemre vettem, s mivel nem értem el a kutyát a kezemmel, inkább otthagytam, és bezavartam, nehogy még jobban elázzon.

Álltam vagy öt percet a fejemen a táskámmal, mire az utcában újból egy motor hangja hallatszódott.

S amint befordultak a sarkon fel is ismertem, hogy kié.

Jesse járgánya volt, amit ketten szerelgettünk össze, pont, mint az enyémet.

Intettem neki a kezemmel, s amikor leparkolt Belláék háza elé, akkor tűnt fel, hogy valakit szállít maga mögött. Az a valaki Bells volt. Szorosan a fiúba kapaszkodott, s miután az intett neki, leszállt a motorról. Levette a fejéről a sisakot, ami alatt haja teljesen összekócolódott. Komolyan dettó, mint egy szénaboglya.

-         Jake! – futott felém, s megölelt. Imádtam átölelni a hozzám képest apró kis testét.

-         Csajszi – duruzsoltam a hajába. – Szia, haver! – ráztunk kezet Jessevel.

-         Hello… ti ismeritek egymást? – mutatott Bellára, majd rám.

-         Mióta haj van a fejünkön – nevetett Bella. – De ti is ismeritek egymást?

-         Mióta közösen rajongunk a motorokért – mutatott a saját, majd az én járgányomra Jesse.

-         Gyertek be, vagy szarrá ázunk – mondta Bella, s már nyitotta is ki az ajtót. – A motorokat meg rakjátok be a garázsba.

Odafutottam a sajátomhoz, s intettem Jessenek, hogy kövessen. Kivettem a garázs kulcsát a „titkos” helyéről, és kinyitottam azt. Beraktuk a mocikat, s Jesse kivette a táskáját az ülés alól. Ezután visszazártam, s a kulcsot is visszadugtam a helyére. Bementünk a házba, ahol megnyugtató szárazság uralkodott.

-         Nem akarok zavarni – mondta Jesse Bellának, mire ő csak legyintett egyet.

-         Nem zavarsz! Legalább megpróbálhatjuk értelmezni a matekházit… förtelmes, hogy első napon rögtön kapunk egy rakatot – dörmögött Bella. – Inni-enni? – kínált minket.

-         Jöhet minden – mondtam, mintha otthon lennék. De amúgy tényleg szinte otthon voltam…

-         Menjetek a nappaliba, mindjárt viszek kaját meg mindent – intett Bella, s a konyhába ment.

Jessevel bementünk a nappaliba, és letelepedtünk a kanapéra. Ledobtam az ázott pulcsimat, s így már csak a rövid ujjú volt rajtam. Jesse is levette a kabátját.

-         Hogy megy a járgány? – érdeklődtem.

-         Jól… bár az utóbbi időben kétszer leállt, szóval nem ártana kicsit majd megnéznünk. Csak tudod egyedül nincs sok kedvem szöszmötölni vele…

-         Okés – mosolyogtam.

-         Ti amúgy… együtt vagytok? – suttogta, és a konyha felé intett kaján vigyorral a képén.

-         Nem dehogy! Ő félig fiú! – röhögtem. – Nem, amúgy csak viccelek, de egyelőre nincs köztünk semmi.

-         Á… szóval egyelőre. Értem én mi lesz itt Jake – röhögött.

-         Kussolj! – emeltem felé a kezem, de ő is lendítette a sajátját. – Én megnézem, nem e gyújtott fel valamit a csaj.

-         Nehogy még lángra lobbanjatok – heccelt, de én eleresztettem a fülem mellett.

Beléptem a konyhába, ahol fel volt kapcsolva a villany, s Bella nekem háttal állt a pultnál.

-         Mit sütsz kis szűcs? Tán sós szúst… ÁÁ nem t’om elmondani! – mérgelődtem gyerekesen, s mellé léptem.

-         Rántottát sütök – mosolygott rám.

-         Rajtad smink van?! – akadtam ki hangosan, s a homlokára mutattam, ahol mintha valami kis alapozó lett volna. Ere ő kicsit elpirult, s láttam, hogy remeg a keze.

-         És ha igen? – hárított, de én ezt természetesen egy igen-nek vettem.

-         Mióta sminkeled te magad? – ámultam még mindig.

-         Amióta szar a fejem! – dobta a serpenyőbe azt, amivel eddig a rántottát fordigatta. Láthatólag nagyon ideges lett, vagy zavarba jött.

-         Nem akartalak megbántani… - mondtam halkan.

-         Tudom… túl érzékeny vagyok – legyintett.

-         Tudom – vigyorogtam rá. – Odaég – mutogattam a rántottára.

Visszamentem Jessehez, aki épp csak bambult ki a fejéből, s é csatlakoztam elfoglaltságához.

Pár perc múlva Bells egy nagy tálcával jött be, amin három tányér volt, és kenyér. Szétosztotta közöttünk, ő pedig belefészkelte magát a fotelba.

-         Nem kellett volna – szólalt meg Jesse – de nagyon finom.

-         Köszi. Most sikerült nem elcsesznem – vigyorgott rám, s én visszaemlékeztem.

Még régen ketten voltunk nálunk, és már egy órája korgott a gyomrunk kaja után. Elhatároztuk, hogy csinálunk magunknak rántottát. Minden jól ment, csak ám elfelejtettük külön felverni a tojást, és megsózni. Egyszerűen csak beletörtük a serpenyőbe, és kavargattuk.

Miután megettük, Bella elmosogatott, mi pedig előszedtük a házinkat.

Amikor Bells is visszatért, és a táskájáért nyúlt, dörgött egy hatalmasat az ég, mire ő ugrott egy nagyot. Ezen nekem muszáj volt nevetnem, s kaptam is étre egy szúrós pillantást.

Nekifogtunk a házinak együtt, de az ég egyre nagyobbakat ordítozott.

-         Tényleg, Síla! – pattant fel Bella, és a hátsó ajtó felé futott.

Egy perc múlva Sílával a kezében tért vissza, és leült közénk a kanapéra. A kutyust babusgatta, és vizes szőrét igazgatta punk-formátumba.

-         Ő… nem is mutattam be – fordult Jesse felé. – Jesse, ő itt Síla. Síla, ő itt Jesse – mutogatott.

-         Nemrég kaptad? – simított végig Jesse a kiskutya selymes bundáján, ami most el volt ázva.

-         Jacobtól – mosolygott rám, amitől megjelentek az imádott gödröcskék az arcán. Hiába, nem volt egy csontváz a csaj, de ezt is imádtam benne. Hogy nem volt tökéletes.

Jesse rám kacsintott.

-         Na, szóval, melyikkel kezdjünk?– mutatott a matekpéldákra, miután Sílát lerakta a padlóra.

Nekem is tökre hasonló házim volt, szinte ugyanaz. Bella elég könnyen megértette, s elmagyarázta utána nekünk. Tudom, hogy konyít a matekhoz, meg az ilyen logikus dolgokhoz, pedig utálja őket.

S így töltöttünk el hármasban a délutánt, a rengeteg mennydörgés közepette.

NAGYON ÖRÜLNÉK PÁR KOMINAK!! ♥