16. fejezet

Minden más

Csendesen vártam, míg Jake összeszedi a gondolatait. Mindent tudni akartam a misztikus világról, ha már jól a közepébe csöppentem. Ne legyek sík hülye tájékozatlan.

-         Inkább kérdezz, úgy egyszerűbb lesz – intett apa.

-         Hogy értettétek azt, hogy „ma Conor jön”? – kezdtem rögtön.

-         Conor helyett én jöttem. Minden nap valaki más fog őrizni téged, és Charlie-t. A vámpírok, akik megölték Jared-et nagyon veszélyesek. Meg kell óvnunk titeket.

-         Hogy terjed a vérfarkas- meg a vámpír-dolog?

-         A vérfarkas vér szerint öröklődik, a vámpír pedig harapás. Mint a moziban – nevetett fel gúnyosan. Én viszont ellenben semmi vicceset nem találtam a dologban.

-         Mi van a napfénnyel a vámpíroknál?

-         Csillognak, mint egy diszkó gömb. Ezért nem láttad még sosem őket napsütéses időben. Ezért laknak Forksban. Mert itt mindig esik az eső…

-         Igen, ez már nekem is feltűnt… - elgondolkodtam, vajon mi nem világos még. – Hogy ölhetünk vámpírt? Karó, kereszt?

-         Feldarabolás, és elégetés. Mint a tűzifa… csak hideg, és márványszerű – megborzongott Jake, majd felocsúdva rám mosolygott.

-         Van alfa... meg ilyenek nálatok?

-         Én vagyok az alfa – bólintott kissé feszülten. – A többiekre úgymond „rá tudom kényszeríteni” az akaratomat.

Én is bólintottam, majd lerogytam az asztalra.

Kicsit még nehézkes volt feldolgoznom a hallottakat, de menni fog. Már nem tudom elfelejteni, kitörölni őket. Velem lesznek, a tudatomban… örökké.

A továbbiakban lefürödtem, és elmentem aludni, mivel holnap hétfő van, ami egyet jelent az iskolával is. Azt pedig nem szabad elhanyagolnom.

Reggel aztán könnyen összekaptam magam, és hét óra öt perckor, már teljes előkészületben álltam az ajtóban, indulásra készen.

De akkor ledobtam a táskám, és hátrarohantam a kertbe. Eszembe jutott, hogy ebbe a nagy kavalkádba teljesen megfeledkeztem Síláról. Szegénykém ott kuksolt, a házában, és szuszogott. Csendben hoztam neki vizet, és egy egész konzervet meg száraztápot raktam a táljába, majd megálltam. Halk szuszogást hallottam a házunk mögötti erdőből, a kerítésen túl. Óvatos léptekkel odaosontam a harmatos füvön, és áthajoltam a kerítésen, hogy megnézzem, mi az.

Jacob volt.

Jacob volt, farkas alakban.

Elaléltan gyönyörködtem a látványában. Hatalmas volt, rozsdavörös bundájú. Semmivel össze nem téveszthető. A fák menedékében terült el, a feje a hatalmas mancsain pihent. Akkora volt, mint egy óriás medve. Tényleg…

-         Jake – suttogtam, mire a farkasnak álmosan, de kipattant a szeme. – Jake, te vagy az?

A farkas egyetértően bólintott, és valami morgós-nevetésfélét hallatott, amin nekem is mosolyognom kellett.

-         Megyek a suliba… te nem?

Jacob-farkas csak a fejét rázta, mire én bólintottam.

-         Ha hazajövök, itt leszel?

Szélesen mosolyogtam a bőszen bólogató farkas látványán, majd elköszönve tőle, elindultam az iskola felé.

A parkolóban már ott állt Cullenék autója, s én egy kicsit megijedtem. Gyorsan iszkoltam is be az épületbe, ám valaki még az ajtóban elkapott.

-         Szia, Bella – hangja vészjóslóan csilingelt. Hogy is nem vettem észre eddig semmit… Hisz olyannyira túlontúl tökéletes volt.

-         Szia, Edward – motyogtam, de nem mertem a szemébe nézni.

-         Valami… baj van? – aggodalmaskodott, mire én csak megráztam a fejemet.

Gyorsan faképnél hagytam.

Beültem fizika órára, ahol szerencsére Jesse mellett volt a helyem.

Boldog mosolyt erőltettem az arcomra, majd vidámságot tükrözve hanyagul lezuttyantam mellé. Ő megint a könyvét bújta, s nem figyelt rám.

-         Szia Jesse – csicseregtem, pont, mint egy szerelmes kamasz lány.

-         Szia, Bella – köszönt vissza egyhangúan, amit nem nagyon tudtam mire vélni. Most meg mi van?

-         Tanulsz? – kérdezősködtem.

-         Aha. Felelni fogok – dobálta nekem a szavakat, amitől én már kezdtem bepöccenni.

-         A múltkor feleltél! Engem ne szívass a baromságaiddal! – sziszegtem dühösen, és elfordultam tőle, mint ahogy háromévesek szokták

Egész órán makacsul csendben duzzogtam.

Tényleg, csak egy csóknyit jelentettem neki?! Mi a fene van vele?!

Óra végén dühösen elrobogtam az elsők közt, nem akartam tovább Jesse közelében maradni.

A folyosón viszont újból Edwardba ütköztem, szó szerint véve. Nagy sietségemben, figyelmetlenségemben nekirohantam a hideg, kőtestnek, aki ezek után kérdőn fordult felém.

-         Edward! – szóltam hirtelen, mire ő felhúzta egyik szemöldökét. – Délután ráérsz? Sürgősen meg kéne beszélnünk pár… dolgot!

-         Rendben.

Alig vártam meg válaszát, már rohantam is el.

Minek kellett ezt kérdeznem? Hogy fogom neki elmondani, hogy tudom? Hogy tudok mindent. Mi lesz, ha majd ki akarja szívni a vérem, mert dühös rám… hiába csak álatok vérével táplálkozik?

A napom ilyen feszült gyorsasággal rohant el mellettem, s nekem még mindig semmi tervem nem volt e beszélgetésünkhöz. Totálisan szét voltam esve.

Az óráim után kilépve az épületből már láttam is a rám várakozó Edwardot, és családját. Ott álltak mind, a szürke Volvo mellett. Én pedig feléjük vettem az irányt. Most, vagy soha!

-         Sziasztok – köszöntem szégyellősen.

Mind visszaköszöntek, és rám is mosolyogtam. Kezdtem kicsit oldottabb lenni. Lehet, hogy mégsem leszek főfogás.

-         Nem baj Bella, ha előbb hazaviszem a testvéreimet… és esetleg nálunk is beszélgethetnénk. Ha téged nem zavar. – Edward felajánlása valahogy nem lepett meg. Csak bólintottam, s immár mind a hatan beszálltunk az autóba. Jó tágas volt, és elfértünk benne, noha csak öt személyes.

Én az anyósülésen ültem – Edward kérésére –, ő vezetett, a tesói pedig hátul foglaltak helyet.

Eléggé kellemetlenül éreztem magamat, izzadtam, mint egy ló, és remegett a térdem is.

Edward viszont megnyugtatóan mosolygott rám.

Azt hittem, már egész úton csend lesz, de Alice – a kis alacsony, tündér beütésű lány -, előrehajolt, és kérdezgetni kezdett engem.

-         Na és, hogy tetszik Forks?

-         Ömm… esős – makogtam, mire ő elnevette magát.

-         Hát igen. És, ez előtt hol is laktál? Valahol délebben, ugye?

-         Igen, Phoenixben éltem anyuval – feleltem készségesen.

-         Az tényleg melegebb, és szárazabb, mint itt – nevetett csilingelően. Ez is bizonyára vámpír dolog – könyveltem el magamban. – De ugye már nagyjából beilleszkedtél?

-         Igen, mondhatjuk. De azért a La Push-ban még több barátom van, azért itt is kezd alakulni.

-         A la push-i fiúk, mi? – kuncogott, mire én feszülten visszamosolyogtam rá.

Még feltett egy rakat különféle kérdést, és pedig mindre válaszolgattam. Már azt hittem, álmentünk egy másik államba, olyan rég kanyarogtunk az émelyítően hosszú úton, a fák között.

-         Itt vagyunk – szólalt meg Edward, és intett egy kis patak felé, amin egy híd vezetett át a túlsó partra, ahol a tisztás volt, a fényűző mondhatni „kúriájukkal” a közepén.

Én csak tátogtam, mint hal a szatyorban, és figyelmeztetnem kellett magamat, hogy csukjam be a számat.

Mire észbe kaptam, már az építménycsoda belsejében álltam, szájtátva. Gyönyörű volt, tényleg. (úgy gondolom, nem részletezem a házat, mindenki tudja, milyen. Leírhatatlan. Szerintem még Stephenie Meyer sem tudta visszaadni a hatást, hiába ő az eredeti írónő. Akkor én miért próbálkozzak? – a szerk.)

A többiek már nem voltak sehol, csak én és Edward álltunk az óriási nappali közepés. Ő engem nézett mosolyogva, míg én nem győztem kapkodni a fejemet jobbra, balra, hogy mindent megnézzek.

-         Miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte halkan.

Nagyot nyeltem. Na, most mi lesz?

-         Tudok… rólatok – nyögtem ki gyorsan, nyugodt hangon.

-         Hogy érted ezt? – rázta meg a fejét, mint aki nem tudja, mit zagyválok össze.

-         Vámpírok vagytok – suttogtam. – Tudom. Apa elmondta.

-         Bella… én – kezdte volna, de én feltartottam a kezemet, jelezve, hallgasson végig.

-         Tudom, hogy Jacobék vérfarkasok. Mindent tudok rólatok, és róluk. Sz egész misztikus micsodáról.

-         Sajnálom – sóhajtott, majd az ajtó felé indult, és kitárta nekem az ajtót.

-         El akarsz küldeni? – vontam össze a szemöldököm.

-         Nem akarsz menekülni? – nézett rám kérdőn.

-         Nem – ráztam meg a fejem. – Ha már tudom, mik vagytok, meg akarlak ismerni benneteket – közöltem egyszerűen.

-         Rendben – bólintott, majd becsukta az ajtót, és maga után hívott, az emeletre.

Én csendesen követtem. Nem igazán mertem szólni.

Végül az ő szobájában kötöttünk ki. Egymás mellett ülve, a kanapén.

Már öt óra is elmúlt.

Átbeszéltük a délutánt. Én is meséltem neki magamról, a családomról, a régi életemről. S ő is elmesélte a történetét, az összes családtagjáéval egyetemben. Mesélt a képességeikről, s percenként felajánlotta, hogy ha akarok, elrohanhatok sikongatva. De én nem tettem. Élveztem a társaságát, ahogy elmeséli, hogyan lettek mind vámpírok, s kezdetlegesen hogy viselték.

Fél hatkor aztán beültünk a kocsijába, és csendben hazavitt.

-         Tényleg sajnálom, hogy bele lettél rángatva ebbe. De… tényleg nem félsz… tőlem? – kérdezte meg sokadszorra ezen a napon, és pedig rutinszerűen ráztam a fejem, és mosolyogtam.

-         Tényleg nem.

-         Hát jó. Te tudod – nevetett, majd hirtelen elkomorult. Izmai megfeszültek, azt hittem, összeroppantja a kormánykereket, annyira szorongatta a markában.

-         Mi van? – kérdeztem.

-         Nem vihetlek tovább – mutatott a La Push-táblára.

-         Miért?

-         Ez a határ. Ide mi, Cullenek nem léphetünk be. Eddig csak azért mehettem, hogy nehogy gyanút fogj, amiért csak úgy kiteszlek a határba. Jake nem akarta, így belement egy egyezségbe. De ennek ezennel vége, hisz már tudod a titkot.

-         Itt van Jake? Hallod a gondolatait? – néztem gyorsan szét, s az erdőben meg is pillantottam a rozsdabarna óriási Jake-farkast. Feszülten figyelt minket, s élesen csattogtatta a fogait, amikor Edwardra nézett.

Hirtelen eltűnt e szemem elől, majd fél perc múlva Jake emberi alakban tért vissza, egy szál levágott szárú farmerben, félmeztelenül.

Odajött az autóhoz, és megkocogtatta az ablakom, mire én kinyitottam az ajtót, és kiszálltam a járműből.

-         Köszi Ed, hogy elhoztál – intettem neki, majd Jacob felé fordultam. – Szia, farkas – vigyorogtam a feszült Jacobra, aki még mindig Edwardra meresztette gyilkos szemeit.

-         Szia, Bella – hallottam Ed hangját, majd az autó zúgását, s a fék csikorgását. S mindez nemsoká csendé tompult.

-         Gyere Jake – morogtam, és elindultam hazafelé. Ő csendben követett. Egy darabon.

-         Bella – szólított meg, és megragadta a karomat erősen.

-         Hm?

-         Ugye nem bántott? – nézett mélyen a szemembe.

-         Nem, nyugi. Én kedvelem, attól, hogy te nem! – torkoltam le, s újra elindultam, amint meglazult a marka a karomon.

-         Na, várjál már – nevetett, és utánam futott. Belekarolt a karomba, s így sétáltunk haza.