17. fejezet

Jessenek vége

Jacob kedvesen hazakísért, s miután én feszengve beszámoltam arról, hogy Jesse szarik a fejemre, azt mondta, hogy délután felhívja, és kérdezősködik kicsit.

Miután elment még percekig álltam az utcán, a házunk előtt, majd egy ideges morgásra lettem figyelmes. A hang felé kaptam, a fejemet. Az erdő széléről egy csokoládébarna farkas nézett rám, s láthatólag azt akarta, hogy menjek oda hozzá.

Közelebb mentem.

-         Szia – suttogtam, mire ő biccentette egyet óriási fejével. – Várj, kitalálom, ki vagy! – tartottam fel a mutatóujjam, és magamban elsoroltam a farkasok listáját. – Paul? – fejrázás. – Embry? – fejrázás. – Conor? – fejrázás. – Seth? – fejrázás, és kisebb farkas-nevetés. – Sam? – fejrázás, és közben kissé undorodva prüszkölt egyet. – Quil?

Végre bólogatott a farkas. Már azt hittem, soha az életbe nem fogom kitalálni, hogy melyik is ő. Ezek szerint akkor Quil a csokibarna, és Jacob a rozsdavörös. Szuper, kettőt már tudnék azonosítani!

-         Ma te vigyázol rám? – újabb bólogatás.

Köszönésképp megsimogattam Quil-farkast, mire az morgós farkasnevetést hallatott, majd a kerítés felől mentem be a házba. Síla rögvest elém szaladt, és csaholva, ugrálva üdvözölt. Én leguggoltam hozzá, és simogatni kezdtem, míg el nem terült teljességgel a földön, mint egy zsák.

-         Na, valaki megadta magát? – duruzsoltam, majd egy utolsó fülvakarás után felálltam, és bementem a házba.

Éhes voltam, így készítettem magamnak – és apának is persze – vacsit, majd mentem a szobámba, és megírtam a leckét. Miután készen lettem, gépeztem egy darabon, majd rájöttem, hogy igazából nincs olvasnivalóm. A neten keresgéltem kicsit a könyvek között, és megnéztem, hogy a környéken hol találok könyvesboltot, vagy legalább egy könyvtárat.

Este apa is megjött, és örömmel látta, hogy gondoskodtam vacsoráról. Együtt ettünk, én pedig a maradékot kiadtam a kutyának, majd lefürödtem, és még bementem a nappaliba, hogy kicsit együtt TV-zek apával.

A műsör nem érdekelt, mert valami háborús cucc ment, az meg engem hidegen hagy, ha film formátumba tömörítik.

-         Ma Edwarddal voltam – nyögtem ki, s mintha óriási kő szánkázott volna le a szívemről.

Apa viszont megrökönyödve nézett rám, és csak tátogott, mint hal a szatyorban.

-         Mi?

-         Edward Cullennél voltam délután – ismételtem meg magam, bár a hangom sokkal jobban remegett, mint az előzőleg.

-         De ő egy vámpír! – kiáltotta ingerülten apa, s láthatólag felforrt az agyvize is, amiért ilyet mertem tenni.

-         Tudom. – álltam az ingerült tekintetét, pedig legszívesebben elbújtam volna előle. – A családja is kedves. Jót beszélgettünk… el kellett neki mondanom, hogy én is tudom! – kaptam fel a vizet, mivel rájöttem, hogy ezen apának nincs mit háborognia. Cullenék vegák, ezt ő is tudja. És még élek, ezt láthatja. Semmi maradandó károsodást nem szenvedtem.

Nem vártam apa következő reakciójára, csak szép csendben elhagytam a nappalit, és mentem is lefeküdni. Nem voltam álmos… csak dühös.

Másnap kicsit elaludtam, és kezdés előtt tíz perccel toppantam be a terembe. Nem Jesse mellett ültem, de egy teremben voltunk. Most engem nézett, de én nem foglalkoztam vele. Ha tegnap így viselkedett, akkor számoljon a következményekkel is.

Az első órám zökkenőmentesen telt el, majd amikor kezdtem összepakolni, Jesse lépett az asztalomhoz, és komoly tekintetét belefúrta az enyémbe.

-         Szia – vetettem oda, majd, mint aki lezártnak tekinti a társalgást, folytattam a pakolászást.

-         Sajnálom, ha félreértettél. Én nem akartam semmit.

Ez a szöveg még valahogy elfogadható is lett volna, ha nem fapofával, és monoton hanggal mondja. A szemeim villámokat szórtak, és azt hittem, menten lekeverek neki egyet.

-         Megtennél azért nekem valamit? – néztem rá angyalian, mire ő bólintott. – Rohadj meg!

S ezzel elhagytam a termet.

A szemem könnybe lábadt, de hamar elhessegettem a sírás gondolatát, mivel egy bunkó faszkalap után nem fogok bőgni az egész suli szeme láttára. Van büszkeségem.

A szünetben megkerestem Edwardot, akivel a második órám egy teremben volt, így együtt mentünk.

-         Valami baj van? – fogta meg a karom, s visszahúzott az ajtótól, amikor be akartam lépni a terembe. Egy csendes zugba vont, és kérdőn nézett rám.

-         Dehogy, semmiség… - nyögtem, de a végén akaratlanul is elcsuklott a hangom. A tenyerembe temettem az arcomat, és próbáltam elfojtani a belőlem előtörni készülő könnyeimet.

-         Nekem elmondhatod. Azok, akik tudják a titkunk, megbízhatnak bennünk.

Kilestem az ujjaim között, és láttam, hogy egy féloldalas mosoly ül az arcán. Én is kicsit elmosolyodtam, majd nagy levegőt véve, elengedtem az arcomat.

-         Jesse-vel voltam egyszer randizni, és azt hittem lesz valami, erre ma közli, hogy ő semmit nem gondolt – hadartam el egy szuszra, majd vártam, hogy Edward mit fog szólni a hülye lányos nyavalygásomhoz.

-         Ennyi? – mosolygott.

-         Nem elég? – hisztiztem, mint egy óvodás, de pár pillanat múltán nekem is nevetnem kellett. Kit érdekel Jesse? Engem mostantól cseppet sem!

-         Na, jó, gyere. Ülsz mellém? Van zsepim, ha óra közben rád törne a sírhatnék – kuncogott, én pedig vállba boxoltam. Bár garantálom, hogy nekem fájt.

Edward hátul ült, én pedig követtem őt.

Nagyon érdekesnek találtam, hogy ilyen könnyen megbarátkoztam vele és a családjával, no meg a misztikus világgal. De igazából valahogy nem tudtam nagyon sokkolni. Az életem úgyis állóvíz volt, most legalább jött egy-két hullám a környékemre.

És amúgy is. Edward szimpatikus fiú, eltekintve attól, hogy vámpír. Ami engem nem zavar. Úgy ahogy Jacobban sem, hogy ő meg farkas.

Az órán nem igazán figyeltem, inkább Ed-del beszélgettünk. Egyszer viszont fel is szólítottak, de ő súgott nekem, így megmenekültem. Elkönyveltem magamban, hogy azért mégiscsak hasznos ez a gondolatolvasás, a mellett, hogy Edward szerint idegesítő tud lenni. Nekem azért jól jönne egy ilyen képesség.

A napom is gyorsan repült, bár sokszor elszontyolodtam, amikor megláttam Jesse-t a folyosón. Még Nikinek is beszámoltam a nagy tragédiáról, ő pedig megértően simogatta a hátamat, és ebédszünetben megdobta egy paradicsommal Jesse fejét. Ketten ültünk egy asztalnál, amikor Edward intett nekem, és mutogatni kezdtem neki, hogy nem megyek, mert itt van velem Niki, és nem akarom egyedül hagyni. Végül az lett, hogy Nikivel együtt odaültünk Edwardék asztalához. Barátnőm végig csak pironkodott, meg vigyorgott, és azt sem tudta, mit csináljon. Láthatólag el volt olvadva.

Nem is csodálom. Aki ránéz Cullenékre, rögtön tudja, hogy különlegesek.

Természetfeletti szépségükkel kirínak a tömegből.

Ebédszünet után, Niki ott ugrált mellettem, és emelgette a szemöldökét.

-         Most mi van? – adtam a hülyét.

-         Te meg Edward… láttam a szikrákat - sejtelmesre fogta a hangját, mire én ráöltöttem a nyelvemet.

-         Zöldségeket zagyválsz össze. Emlékszel… Jesse!

-         Jessenek vége. Ő már senkit sem érdekel. Jajj, láttad, milyen szép ívesen dobtam, és milyen telibe kapta? – vigyorgott rám, majd megfogta a kezem, és a lánymosdó felé kezdett húzni. – Várj meg, mert bepisilek.

-         Oké – kuncogtam. Tényleg igaz barátnőre leltem Niki személyében, hisz értem képes volt megdobálni azt, akibe valószínű szerelmes volt…

Az utolsó óránk együtt volt. A mögött levő padban ültem. Végig leveleztünk.

Sosem volt még ilyen jó barátnőm.

Suli után Edward felajánlotta, hogy hazavisz, de én visszautasítottam, ugyanis apa ma szabadnapos volt, így féltem, hogy képes elém jönni. Edward csak nevetett.

Miután mindenkitől elköszöntem elindultam hazafelé.

Otthon aztán direkt hátulról mentem, hogy megnézzem, ki őrködik ma felettem.

A farkas kisebb volt, mint Jake és Quil. Szürkés-barnás szőrét könnyen észrevettem a fék sűrűjében – bár egy a járdán sétáló embernek nem tűnt volna fel, hisz a ház és a kerítés eltakarta.

-         Szia – intettem a farkasnak, és újra találgatni kezdtem. – Seth?

Beletrafáltam.

Büszke is voltam ám magamra nagyon.

Most már három farkast fel tudok ismerni.

Bent nem csináltam kaját, csak megtanultam, és kimentem egy fél órát Sílázni (ez új fogalom volt nálunk). Majd elhívtam apát, hogy merre van, hisz szabadnapos még sincs itthon.

-         A bejárati ajtó belső oldalán hagytam cetlit, nem láttad?

-         Nem… mert hátulról jöttem, köszöntem Seth-nek – mondtam, miközben már indultam is a bejárati ajtó felé. Elolvastam a kis cetlit miszerint „Horgászok Billyvel, estefelé jövök, és Jacobék is átjönnek, sütünk halat.” – Már ha fogtok halat – mormogtam a bajszom alatt, de apa felnevetett.

-         Már fogtunk.

-         De akkor Jake otthon van, ugye?

-         Aha… miért?

-         Megkérem, hogy furikázzon el a könyvesboltba.

-         Oké kincsem, hét körül otthon leszünk. És bocsánat Edward miatt csak…

-         Féltesz, tudom. Nem baj.

-         Oké. Hát, szia.

-         Szia.

Ez után még felhívtam Jake-et, hogy van-e kedve és ideje egyáltalán engem furikázni. Volt.

Negyed óra alatt már a házunk elé is ért a motorja. Csak köszöntünk egymásnak, és én már pattantam is. Forks belvárosában volt a könyvesbolt, amit kinéztem magamnak. Jacob is bejött velem.

-         Jesse-vel beszéltem tegnap és…

-         Figyu. Vázolom. Csak gyorsan. Volt egy randink, megcsókolt, én azt hittem ez valami, de ma faképnél hagyott. Nem érdekel többé.

-         Ja… oké. A telefonban nagyon fura volt velem. Könnyen lerázott egy „nincs hozzá közöd”-del. Valami baj van a sráccal, az fix. Nem szokott ilyen lenni…

Jacobot húztam magam után a könyvespolcok között, amíg meg nem találtam a keresett könyvet.

-         No és, mi van Holly-val? – kérdeztem szemöldök vonogatva.

-         Mi lenne? – hökkent meg.

-         Nem tudom… Nem beszéltetek azóta.

-         De. Tegnap este jött át hozzánk – mondta, engem pedig valósággal elöntött a féltékenység.

*.*Edward*.*

„Futottam, ahogy csak bírtam. Láthatatlannak kellett maradnom a sok tudatlan halandó közt, mégis alig bírtam magammal. Majdnem kimentem a főútra.

Az erdő vonalán száguldottam tovább, a fákat kerülgetve. Már nem voltam messze attól a helytől, ahova Alice a tragédiát jósolta.

Már csak egy kanyar választott el, hogy kiléphessek a fák közül.

S akkor őrült dudálást hallottam, és csikorgó fékeket. Fokoztam a tempómat.

Majd egy nagy csobbanást.

Odaértem. Átugrottam az országút felett, de szerencsére senki sem vett észre, mindenki a balesettel volt elfoglalva.

A kamion lesodródott az útról, és nekiütközött a korlátnak, ami megakadályozta volna, hogy az autók egykönnyen beleessenek a vízbe. Viszont Emilyék kocsiján sehol sem láttam. A korlát egy helyen kiszakadt. Valószínű kamion törte át, csakhogy nem ő zuhant a vízbe, hanem Emilyék autója.

Fájdalmas kiáltás szakadt fel belőlem, majd a korláthoz futottam, és lenéztem. Az autó már eltűnt a vízben, viszont mintha valami úszott volna a felszín alatt. Nyugatnak tartott, nyíl egyenesen. De sajnos a gondolataira nem tudtam figyelni, mert nem volt időm.

Beleugrottam a vízbe, mit sem törődve az emberekkel, és leúsztam a kocsiig.

A hátsó ajtaja nyitva volt, de az autó már felismerhetetlenségig összeroncsolódott.

Meghalt…”