14. fejezet

Sziasztok!
szóóval. úgy határoztam, nem kötök komit. nem olyan fontos, de aki szeret, és szeretne kicsit támogatni, az majd ír :) mindenesetre köszi azoknak, akik az előzőnél írtak nekem pár sort.
a fejiről csak annyi, hogy ez rövid lett, de direkt!
Puszillak titeket
DorCsa♥

Randi

*.*Bella*.*

Tipikus. Akármikor valami rossz jár a fejemben, megzavarnak. Mint valami figyelmeztetés.

A telefonom csörrent meg, a kijelzőn Jesse neve villogott. Kíváncsian felvettem, nem tudtam, mit akarhat.

-         Szia, Jesse – köszöntem, és közben a dobozt beraktam a szekrény aljába.

-         Szia, Bella. Figyu, ráérsz ma? – a hangja ideges volt, mintha izgulna.

-         Hát… igen, miért? – tudakoltam összevont szemöldökkel.

-         Csak mert gondoltam, hogy ha van kedved, elmehetnénk valahová – hadarta, mintha már ezerszer begyakorolta volna, és arra játszana, hogy a leggyorsabban túlessen ezen az egészen.

-         Oké – bólintottam, és elmosolyodtam. Ez most egy randi?

-         Akkor… nemsoká ott vagyok érted, jó? – esküszöm olyan volt, mintha örömében ugrálna vagy valami. Ilyen örömteli hangot ritkán hallottam mostanság. Nagyon jól esett, hogy ennyire örül annak, hogy elmegyünk kettesben valahová.

-         Jó. Akkor, majd látlak, szia – köszöntem el, és kinyomtam a mobilt.

Kicsit sokkos állapotban voltam, így muszáj volt lehuppannom az ágyamra.

Szétterültem rajta, de rögtön fel is pattantam. Mit vegyek fel?

Idegesen kezdtem el valami olyan után kutatni, ami jól áll, és kényelmes is egyben.

Egy egyszerű, hétköznapi farmer csőnacimat választottam, hozzá pedig az egyik kedvenc blúzomat. Melltől lefelé bővülő, az ujjánál húzott volt. Olyan kis nőies…

De gondoltam, hogy abban egyedül fázni fogok, így rávettem a fekete pulcsimat, majd a fürdőszobába rohantam. Még egyszer megfésülködtem, és fogat mostam. Az arcom tűrhető volt… nem tökéletes, de elment.

Az előszobában felvettem a magas szárú lila tornacipőmet, majd a nadrágzsebembe raktam egy kis pénzt, meg a mobilomat.

Beültem a konyhába várni, s közben a lábammal doboltam valami zenének a ritmusát.

El sem hittem. Én, Bella Swan elmegyek kettesben egy fiúval… valahová. Azt hittem, ha már eddig nem, akkor már soha sem fog ez bekövetkezni, de tévedtem. Jesse nagyon aranyos volt a telefonban, éreztem, hogy totál izgul.

Én még annál inkább.

Aztán eszembe jutott, hogy nem csak én vagyok a világon, így szóltam apának, hogy elmentem Jessevel, majd valamikor jövök. Ő rögtön aggódni kezdett, hogy hova megyek, ki is pontosan ez a Jesse, honnan ismerem. Tipikus apuka. Izgul, hogy az egy szem kislányával akármi is történhet. Legalább aggódik értem.

Nemsoká hallottam két kis dudálást, s gyorsan felpattantam. Jesse várt a ház előtt motorral. Bezártam a házat, a kulcsot a másik zsebembe tettem, nem abba, amiben a mobil volt. Intettem felé, majd odasétáltam.

-         Szia – köszönt, amikor levette a sisakot. Majd átnyújtotta nekem az enyémet.

-         Hová megyünk? – tudakoltam, miközben ráhúztam a fejemre. Tönkre fogja tenni a hajam… se baj.

-         Ha van kedved, elmehetnénk Port Angelesbe kajálni, vagy mozizni – vetette fel, s én bólintottam, miközben az összekapcsolható bigyóval molyoztam. – Segítek – nevetett fel, és egy pillanat alatt bekapcsolta a sisakomat, majd intett, hogy felszállhatok a háta mögé.

Ő is visszavette a sisakját, majd szólt, hogy kapaszkodjak, s elindultunk Port Angeles felé.

Jesse derekába kapaszkodtam, de kicsit eltartottam a fejem, nehogy összekoccanjanak a bukóink. Az egész utat valósággal végigmosolyogtam, néha megláttam Jesse tekintetét a visszapillantó tükörben, amint engem néz.

Egy rövid idő alatt átértünk Port Angelesbe. Őszintén mondom, az időérzékemet valószínű otthon felejtettem.

Egy étterem előtt álltunk meg, amin a Jenna’s restaurant felirat díszelgett elegáns betűkkel.

Jesse megint intett, hogy leszállhatok, s így is tettem. Nagynehezen sikerült kikapcsolnom a bukósisakomat, és leküzdenem a fejemről, majd gyorsan rendbe szedtem a hajamat, hogy ne nézzek úgy ki, mint aki most kelt fel. Bár Jesse haja olyan volt… az övét is összeborzolta a bukó.

-         Jó lesz? – mutatott félénken maga mögé, az étteremre, mire én bólintottam, és rámosolyogtam.

-         Mizu? – kérdeztem meg befelé menet. Jesse úriember módjára kinyitotta nekem az ajtót, és előre engedett.

-         Semmi különös – ingatta a fejét.

Leültünk egy boxba, egymással szemben, és az étlapot nézegettük. Én még nem döntöttem, ezért felnéztem Jesse-re, hátha neki van ötlete. Ő is engem nézett. Mindketten elmosolyodtunk, sőt, és szerintem el is pirultam…

-         Mit kérjünk? Nekem totál mindegy.

-         Hát – kezdte Jesse, és fellapozta az étlapot, míg én az asztal alatt összefontam az izzadt ujjaimat – vannak ezek a kétszemélyes tálak. Például párolt szelet, töltött falatkák, és saláta.

-         Az jó lesz – vágtam rá hirtelen, mire megint összemosolyogtunk.

Nemsoká jött is a pincérnő, és felvette a rendelést. Én még egy baracklevet kértem, Jesse pedig egy kólát, majd kicsit feszengve, részemről pedig irtó idegesen kezdtünk el beszélgetni.

-         És te hogy vagy? – fonta össze a karjait az asztalon, és előrehajolt.

-         Semmi extra. Anyu tegnap küldte utánam még pár cuccom, meg a szülinapi ajándékom – forgattam a szemem a mondat utolsó részénél.

-         Elmúlt, vagy még most lesz?

-         Majd tizenharmadikán… csak anyu ráírta, hogy ez a szülinapi ajándékom, és eszembe se jusson kibontani. Hát mondhatom, ez kicsit szarul jött ki. Ha azt írja rá, hogy apunak szánja, akkor a doboz közelébe sem megyek, de így szerintem egész éjjel azon fogok agyalni, hogy mi van a dobozban – vigyorogtam. Jesse felnevetett, és bele ivott a kólájába, majd én is a baracklevembe.

Pár perc kínos csend után, végre megkérdeztem, amit akartam.

-         Te… ez most egy randi? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva. Ő pedig félrenyelte a kóláját, majd köhögve válaszolt.

-         A-ha – köhögte, én pedig még szélesebben elmosolyodtam. Akkor nem csak beképzeltem magamnak…

Ezután valósággal elsiklott mellettünk az idő. Meghozták az kétszemélyes tálat, és elkezdtünk falatozni. Sőt! Elkezdtük egymás szájába adni a falakokat. Ezeknél a részeknél biztosan fülig pirultam… Jessevel tényleg nagyon jól éreztem magamat. Minden kis problémám elszállt.

Nem gondoltam a fura, harcoló foltokra. Nem gondoltam a még furább Cullenékre. Nm gondoltam az utcalányszinten járó Holly-ra. Nem gondoltam Jacobra.

Csakis Jesse-n járt az agyam. Összeillettünk, de komolyan.

Mesélt nekem jobban magáról, kiderült, hogy van egy öccse, és egy nővére. Raymond és Henna. Az öccse még most kezdte az általánost, Henna pedig jövőre teszi le a jogi vizsgáját, valamelyik neves egyetemen.

Jesse egyelőre azt mondta, hogy leginkább a mérnöki pálya foglalkoztatja, de szereti a bioszt is, szóval még nem döntött.

Én is természetesen kitálaltam magamat. Hogy régen itt töltöttem a nyarakat, és testvérmentes vagyok. Meséltem neki anyuról is, meg hogy egyelőre gőzöm sincs, mi akarok lenni. Szép kilátások, pedig már harmadikos vagyok.

Kaja után hazahozott motorral, és már sokkal bátrabban öleltem át a testét.

Majd eljött a búcsú pillanata. A Sisak a kezemben volt, a tenyerem izzadt, így majdnem elejtettem. A szívem a torkomban dobogott, az ajkaim égtek, a világot pedig teljes mértékben rózsaszínben láttam. Ilyen lenne a szerelem? Mindenesetre nekem tetszik.

-         Hát… - makogta Jesse – nagyon jól éreztem magam veled.

-         Én is – pironkodtam, de nem sütöttem le a szemeimet.

Ekkor jött a nagy pillanat. A szívem az eddiginél is még hevesebben vert, azt hittem elájulok, de szerencsére semmi ilyen nem történt.

Jesse kezdett hozzám lehajolni, majd ajkait lágyan rányomta az enyémekre, majd én már becsuktam a szememet, és átadtam magam az elsöprő érzésnek. Fél kézzel belekapaszkodtam a vállába, miközben nyelve bebocsátást kért ajkaim közé. Megkapta.

Az ajkaim forrón lüktettek, mintha a szívem kicsi darabja odaszökkent volna.

Jesse lágyan beletúrt a hajamba, s megsimította az arcom.

Majd elváltunk levegőért, de én még mindig csukva tartottam a szemeimet, nem akartam megtörni a varázst, hátha így kicsivel tovább tart. Majd végül mégiscsak kinyitottam őket, amikorra már eléggé lehiggadtam. Jesse mosolygós szempárjával találtam szembe magam.

-         Szia, Bella – nyomott még egy röpke csókot felhevült ajkaimra, majd elvette tőlem a sisakot, felakasztotta a kormányra, ő felvette a sajátját, és integetve elment.

Én még percegik álltam ott, vigyorogva. Nem bírtam megmozdulni. Nem is akartam.

-         Bella! – hallottam meg apám rémült kiáltását, és akkor esett le, hogy megállt előttem a rendőrautó, és kipattant belőle az ideges édesapám. Rákaptam a pillantásom, és a gondolataimat próbáltam kicsit más irányba rendezni. – Jól vagy?

-         Ah-ha – tagoltam a szót, még mindig mámor ittasan.

-         Gyere be gyorsan, tisztáznunk kell valamit! – sürgetett, és a ház felé húzott a karomnál fogva.

-         Mi van? – ocsúdtam fel, majd kicsit megráztam kómás fejemet, hogy végre apámra tudjak összpontosítani.

-         Jacob egyik barátja meghalt – közölt szárazon, majd leültetett a kanapéra.

-         Mi? – riadtam meg.

-         Muszáj elmondanom neked valamit. Eddig azt akartuk, hogy titokban maradjon, de most már muszáj lesz. Nem akarom, hogy bajod essék… - kerülgette kicsit a témát. Nem úgy hangzott, mint aki bármikor is ki fogja nyögni, hogy akkor most mi van.

-         Mondjad már! Megöl az ideg – sürgettem idegesen.

-         Tudod… van ez a legenda.

pár sorocska? *pillarebegtetés*

13. fejezet

Sziasztok!

Úgy gondolom, jogosan vagyok kicsit lehangolt, hogy a 17 rendszeres olvasóból mindössze három kommentel. Hol marad a többi? Nagyn szépen kérlek titeket, írjatok pár sort. Annyi is elég, hogy: jó volt. vagy bármi!! Most jó hosszú a feji, sokáig dolgoztam rajta, szerintem megérdemelnél olyan 5 komit, szóval ha megvan az öt, onnastól nekiállok megírni, jó? Szerintem az 5, az nem egy bazinagy szám, szóval ennyire képesek vagytok 17-en, nem? Előre is köszönöm, azoknak akik kommentelnek.

Puszillak titeket♥

DorCsa

Hétvége

*.*Bella*.*

Jacobbal még olyan tíz percig beszélgettünk, és lesétáltunk a homokos partig. Én a hullámokat figyeltem, miközben Jake a pár méterre mögöttem levő sziklán terpeszkedett. Karjaimat átfontam a mellemen, és behúztam a nyakam minden erősebb széllökésnél. A cipőmet belemélyesztettem a homokba, majd leráztam róla azt, és ezt ismételgettem folyamatosan.

-         Nekem mennem kell – hallottam, hogy ropogó ízületekkel feláll.

-         Szia Jake! – intetem neki hátra egyet, de nem fordultam arra rögtön. Még meg akartam nézni, hogy eléri-e a hullám a cipőm orrát. De nem érte el.

Hátrafordultam, viszont akkor Jacob már nem volt sehol.

Igen. Általában ez volt velem, meg a fiúkkal. Sokkal inkább tekintettek havernak, mint nőnemű lénynek. Olvastam egy magazinban, hogyha a pasit meg akarod szerezni, nem tekinthet rád úgy, mint egy haverjára. Hát… köszi hogy szólsz!

Természetesen kijöttem a lányokkal is, voltak barátnőim. Ott volt például Holly, meg Phoenixben Anna és Claire, meg még egy páran. De őket nem hiányoltam annyira, mint például régen Jacobot. Kiemelném, hogy régen! Tizennégy éves koromtól mostanig örültem, hogy nem hallok felőle. Már el is felejtettem, milyen jóban voltunk.

Pedig kiskorunkban rengeteget lógtunk együtt.

„Lecaplattam a lépcsőn, úgy, hogy az utolsó fokot átugrottam, majd beviharoztam a nappaliba, és a tévé elé álltam, hogy Apa rám figyeljen.

-         Mi van Bells? – próbált meg a csípőre tett kezeim alatt kukucskálni.

-         Átmegyek Jacobhoz, jó? – kérdeztem, de meg sem vártam igazán a választ.

-         Okéé. De ne gyere haza, ott vacsizunk – szólt utánam.

Kimentem az ajtón, és a ház falához támasztott biciklimhez rohantam. Sisakot, és egyéb védelmi eszközt sosem hordtam. Minek?

Felültem a járgányomra, és elkezdtem tekerni a La Push felé. Elméletileg nem szabadna a főúton bringáznom, de mivel vasárnap délelőtt volt, alig voltak az utakon. Ilyenkor mindig biciklivel mentem, s nem vártam meg, míg Apa szíveskedik elvinni.

Egy félórás lassú biciklizés után végre megpillantottam a La Push-t jelző táblát, és rákapcsoltam a sebességre.

Szinte suhantam Jacobék házáig, majd az utcájukban elkezdtem fékezni. A ház mellé támasztottam a biciklim, és felmentem a teraszra, majd bekopogtam az ajtón. Billy nyitotta ki, kezében egy bögre gőzölgő kakaóval.

-         Szia, Bella, gyere be! – invitált, majd én is köszöntem, és bementem a csöpp házba.

Jacobot rögtön megpillantottam az ebédlőasztalnál, szétaludt fejjel a pizsamájában.

-         Hétalvó – nevettem, majd könnyedén lezuttyantam mellé.

-         Egy bögrével? – mutatott Billy a kakaójára, mire én mosolyogva bólintottam. Rögtön elém került a forró ital, és egy tányér is, rajta egy szelet kenyér. A kenyeret megkentem vajjal, majd nekiláttam elfogyasztani.

-         Amúgy mizujs? – kérdeztem Jacobot teliszájal.

-         Unalom van, mit vársz? – nevetett rám. – Veled?

-         Dettó, mit vársz? – haraptam egy újabbat a kenyérből, és leöblítettem kakaóval, majd megtöröltem a szám. – Jaj, amúgy Apu üzeni, hogy itt akar vacsizni, nem gond? – fordultam Billy felé.

-         Nem dehogy, már megbeszéltük – legyintett.

Megreggeliztünk, majd megvártam, hogy Jacob felöltözzön, és akkor nekivágtunk a bozótoson át a garázsnak. Elhatároztuk, hogy kicsit rendet rakunk. Múlt héten is az volt, hogy majdnem betört Jake feje, amiért elesett egy hülye ketyerében, és bevágta a fejét.

Amikor beértünk, újra a jól megszokott, otthonos látvány fogadott. Igaz, por sehol sem volt, de attól még tiszta mocsok volt minden. Férfiak…

A por többségét Jake az allergiám miatt tüntette el, s én ezért hálás is voltam neki.

Majdnem megbotlottam egy félig-nyitott dobozban, de még időben megkapaszkodtam Jake karjában. Bár majdnem magammal rántottam őt is. Nem hiába, szinte ugyanakkorák voltunk. Mint súlyra, mint magasságra. Jake nem volt az a nyakigláb tipús, és izompacsirta sem. Csak egy teljesen átlagos fiú.

-         Na… esünk neki! – csapta össze tenyereit, majd a kezembe nyújtott egy dobozt. – Ebbe a szerszámokat. A csavarhúzóra, meg az ilyenekre gondolok, nem a fúrókra, okés? – gúnyolódott.

-         Azért annyira sötét nem vagyok! – nyújtottam rá a nyelvem.

-         Dehogy! – emelte védekezőn maga elé kezeit. – Egy árnyalattal világosabb vagy.

-         Dedós vagy, Jacob – dörmögtem.

Elkezdtem a földön, asztalon, polcon heverő csavarhúzókat összegyűjteni, és beilleszteni a nekik szánt helyre a szerszámosládába.

-         Amúgy ebbe nem is férne bele egy fúró! – motyogtam.

-         De tőled kitelne, hogy belerakd – kuncogott mögöttem Jake.

Leraktam a dobozt, és összefont kezekkel gyilkos pillantással fordultam felé.

Ő csak nézett, mint egy kis ártatlan, de ő is jól tudta, miről van szó. Csak szívatni akart.

-         Ne már, he! Tudod, hogy te vagy a kedvenc havercsajom! – döntötte szórakozottan oldalra a fejét, majd játékosan beleboxolt a vállamba.

-         He-he – vigyorogtam rá. – Hová is lennél nélkülem? – tettem fel a költői kérdést, majd újra pakolászni kezdtem.”

Na, igen. Ez volt a sorsdöntő pont. Itt nevezett havercsajnak. Milyen megtisztelő cím.

Csak, ha az embert már elkezdi érdekelni az ellentétes nem, valahogy kezd zavaró lenni.

Tudom, hogy a lányok korábban érnek, meg minden. Én is lány voltam, én is korábban értem. Korábban, mint Jacob. Néha ez volt a vesztem.

Utáltam, ha havercsajként emlegetett. Jobban örültem volna, ha azt mondja, hogy a barátja vagyok.

De ez voltam én. Bella Swan, Jacob Black havercsaja.

Hazabandukoltam, és, otthon nekiestem a tévének. Pár perc válogatás után. A Két pasi meg egy kicsi-t választottam.

Estefelé megjött apa, majd nekiálltam összedobni egy spagettit. Feltettem a hagymát, és azzal egy időben a tésztát is. Majd hozzáadtam a már átlátszó hagymához a húst, és vizet is.

Utána jöhetett a kechup, s közben folyamatosan kóstolgattam a tésztát, hogy jó-e már. Apa volt szíves leszűrni, amikor készen volt. Ez is nagy segítség volt tőle.

Mikor elkészült minden, szedtem magunknak egy-egy adagot, s egy kicsit hagytam hűlni. Addig adtam Sílának friss vizet, meg egy fél konzervet száraz táppal, és percekig simogattam selymes bundáját, amivel nem hagytam enni. Majd puszit nyomva a szőrpamacsom fejére, magára hagytam, és visszatértem a konyhába. Bekiáltottam a nappaliba apának, és együtt megvacsoráztunk.

Lezuhanyoztam, és beraktam egy adag mosást, majd elköszönve apától bementem a szobámba. A rolót leengedtem, majd felkattintottam a villanyt, és előkotortam a mobilomat, a tolltartómat, és a füzeteimet.

Abban a pillanatban jött is egy SMS-em. Anyutól.

Ébren vagy?

Erre nem írtam vissza, hanem inkább felhívtam.

-         Szia, Bella – hallottam meg anyám mosolygós hangját.

-         Szia, anya igen, fent vagyok – kuncogtam.

-         Mizujság?

-         Semmi különös – feleltem kissé unottan. – Veled?

-         Hát… tegnap voltam randizni Phillel.

-         Na és? Mi történt? – kezdtem el érdeklődni, és a tollam végét rágcsáltam.

-         Semmi. Épp ez a fő probléma! Már azt hittem, hogy megkéri a kezem, vagy ilyenek!

-         Szökőnapon menjetek Írországba, és kérd meg a kezét – kuncogtam pimaszul, pedig tudtam, hogy rosszul esik neki.

-         Köszi, kicsim… - dünnyögte kicsit szórakozottan.

Még egy röpke félórát csacsogtunk, majd letettük a telefont. Holnap jönnek meg a hátra maradt csomagjaim. Benne még a sor könyvemmel, a többi ruhámmal, a magazinokkal és minden gagyi ketyerével, amit életemben összegyűjtöttem.

Elméletileg délelőtt 10-kor itt lesznek a szállítók. Így meg kéne próbálnom nem délig szunyálni… Igazi harci feladat számomra.

Olyan éjfél felé nyomott el az álom, miután teleírtam másfél oldalt a romantikus zagyvaságaimmal, és elegem lett a macskakaparásom látványából.

Zenementesen aludtam el, ami nálam ritka volt.

Reggel magamtól keltem, nem ébresztőre. Megnéztem a telefonomat: 8.30. Még bőven van időm összeszedni magam. Ráérősen forgolódtam még egy kicsit, majd kitápászkodtam. A roló apró résein át ugyanolyan halovány fény hatolt át, mint szinte minden reggel. Már kezdtem teljesen megszokni, hogy itt soha az életben nem fog a hasamra sütő Nap felkelteni. Nem is olyan nagy baj az. Kisebb az esélye, hogy bőrrákom lesz, nem?

Felöltöztem egy egyszerű melegítő és régi pulcsi szettel, majd kómás fejjel mentem a konyha felé.

Apa nem volt ott, csak egy cetli, amin az állt, hogy bement dolgozni, mert valami medvetámadási dolgok voltak megint.

Hallottam már ezekről az elszaporodott óriásmedvékről is, de én úgy vagyok vele, hogy hiszem, ha látom. És eddig még nem láttam. Szóval nem is hiszem.

Király, legalább enyém a ház. De persze nem fogok gigamega-bulit tartani. Nem vagyok olyan hülye. És egyébként is lenyakaznának érte. Azt meg nem akarom.

Egy nagy tál reggeli után visszamentem a szobámba, és kicsit rendbe szedtem. Ne nézzen már úgy ki, mintha vagy húszan laknának benne. Beágyaztam, elpakoltam pár széthagyott ruhámat, és a tolltartómat is felvettem a földről. Miután készen lettem, elgondolkodtam, mit is lehetne csinálni. Gépezni egyelőre nem volt kedvem, és a tévében délelőtt sosincs semmi. Főzni sem volt kedvem, ott a spagetti.

Majd eszembe jutott a kutyám, Síla. Így kimentem hozzá a hátsókertbe. Még nagyban aludt, de amint csukódott az ajtó, kipattant a szeme. Feltornázta magát négy lábra, majd sündörögve odabújt a lábamhoz. Leguggoltam mellé, és a füle tövét simogattam. Finom kutya szaga volt. Az a tipikus.

Végül már én is leültem mellé, de néha elkalandozott a gondolatom, így olyankor mindig megbökte akaratosan a kezemet, vagy belefúrta a fejét, nehogy elfeledkezzek róla.

Olyan háromnegyed óra múlva felhangzott a csengő, én pedig ijedten pattantam fel. Síla a kerítéshez szaladt, és hevesen ugatni kezdett. Biztosra vettem, hogy a cuccaimat hozták meg.

Ajtót nyitottam, és nem is tévedtem. Aláírtam a szükséges papírokat, majd engedtem, hogy két pasi berakodja az előszobába a dobozokat, és miegyebeket. Negyed óra multán már újból egyedül voltam. Vagyis pontosabban kettesben Sílával.

Behurcolásztam a dobozokat a szobába, majd nekiestem kipakolni őket.

Az egyikben csak ruhák voltak. Azt sem tudtam, hogy ennyi ruhám van… Bár utána rájöttem, hogy néhányon még árcímke is van, szóval azok újak. Nagy valószínűséggel anyu kedveskedni akart nekem.

Egy másikban a DVD-lejátszóm raboskodott, a DVD-immel együtt. Nem volt olyan eget rengető mennyiség, de azért volt vagy negyven darab. Bár a nagyja másolt volt, nem pedig eredeti.

Voltak még hülye szuvenírek, ketyerék, magazinok.

Már az uccsó dobozt bontogattam, amikor észrevettem rajta a feliratot: „Ha kinyitod a szülinapod előtt, apád elveszi a gépet, és éjjel nappal tanulnod kell. Gondolj bele, még pár nap. Anyu”

Köszi, anya… nem lett volna egyszerűbb, ha azt írja, hogy „Ne nyisd ki, Apádnak szántam!” Azt biztosan nem akartam volna kinyitni. Ki tudja, miket küldözgetnek ezek egymásnak…

De így még jobban felkeltette az érdeklődésemet, hogy tudtam, a dobozban van a szülinapi ajándékom.

Már majdnem kinyitottam, amikor Síla ugatni kezdett, és kizökkentett a műveletből. Úgy éreztem magam, mint amikor a kisgyereket csíntevésen kapják. Pedig csak Síla ugatott, és én csak az ajándékomat akartam megkukkantani. Bár az is csíntevés.

*.*Edward*.*

Ugyanolyan borús hangulatomban voltam, mint mióta… nem is akartam gondolni Rá. Azt sem akartam, hogy akárki gondoljon Rá. El akartam felejteni. De valahogy mégsem. Túlságosan ragaszkodtam hozzá. Ez volt a vesztem.

Az Alaszkai járatra vártam. Az egész család elment meglátogatni Tanya-éket, csak én nem. De Carlisle és Esme megértettek engem, és nem nyüstöltek sokáig.

Már alig vártam, hogy visszatérjenek, és legalább egy csepp színfoltot vigyenek az életembe. Nélkülük még jobban üresnek éreztem magam.

Egy idő után feltűnt, hogy körülbelül egy órája állok mozdulatlanul, és ezt kezdte el figyelni az egyik takarító is. Így megmozdultam, és ülőhelyet kerestem magamnak. Minden pad foglalt volt, egyedül egy volt úgy-ahogy szabad. Egy lány ült rajta, mellette a bőröndje. Bőszen írogatott valamit, és tátogott. Először azt hittem, halkan magában beszél, de utána rájöttem, hogy csak a zenére tátog.

Barna haja kicsit szedett volt, így halvány göndörületekben hullott az arcába. Percenként félreseperte, de untalan visszahullott. Napbarnított bőre utalt rá, hogy nem idevalósi. Itt senkinek sem volt napbarnított bőre.

Nem mondom, hogy gyönyörű volt. Csak egy teljesen átlagos lány. Nem gondoltam, hogy ebből még bajom lehet.

-         Bocsánat, szabad ez a hely? – kérdeztem egy mosoly keretében. A lány felkapta a fejét, és először meglepődve méricskélt

-         Persze – felelte mosolyogva. Leültem a bőröndje másik oldalára, és megpróbáltam a gondolataiban kotorászni. Nehéz folyamat volt megtalálni az övét, a rengeteg ember között.

-         Amy McDonaldot hallgatsz? – tudakoltam.

-         Igen. A This is the life-t. Kihallatszik? – vonta össze a szemöldökét. Még nem értem el a gondolatait, de valahogy éreztem, hogy fél, kihallatszódott a dúdolása is. A gondolatok megtippelésére már emberkoromban is nagy hangsúlyt fektettem, így az szinte mindig sikerült. Az már más volt, hogy amikor vámpír lettem, már egyszerűen hallottam mindenki gondolatát. Kivéve az Övét.

-         Csak kicsit – mosolyogtam rá újból. – Nyugi, a dúdolásodból csak tátogás látszódik – biztosítottam nevetve.

-         Akkor szerencsém van – mosolygott vissza, majd szétnézett a váróteremben, ami szinte teljesen tele volt.

-         A szüleimet várom, most jönnek vissza Alaszkából. Te? – kérdezősködtem újból, nehogy feltűnjön neki, hogy nagyon koncentrálok a gondolatszála megtalálására.

-         Én az apámat – felelte hamiskásan mosolyogva.

-         Ő honnan jön? – tudakoltam tovább.

-         Igazából az van, hogy elfelejtett értem jönni – nevetett hetykén, és én is elmosolyodtam.

-         Amúgy Edward Cullen vagyok – intettem felé. A kézfogás nem lett volna előnyös.

-         Bella Swan – intett vissza.

Bella Swan… átlagos név, átlagos külső, de a gondolatai sehol sincsenek. Pedig a kérdezett témára is koncentráltam, hátha ő is azon agyal. De semmi.

-         Itt laksz? – kérdezett most ő.

-         Nem… én Forks szélén lakom – feleltem.

-         Én meg most költözök, a La Pushba – zavarban volt. A tollat majdnem széttörte a kezében, és idegesen nézelődött.

-         Regényt írsz? – mutattam a füzetére.

-         Nem! – vágta rá, kicsit hangosabban a kelleténél. – Ez… ez a házidolgozatom. – Na persze. Még el sem kezdődött a tanítás. Ilyen stréber nem lehet…

-         Romantikus regényt kell írni házidolgozatnak? Honnan jöttél te? Én is oda akarok menni! – nevettem felvonva az egyik szemöldököm.

-         Nem pont – sütötte le a szemét.

-         Én is szoktam írni – mosolyogtam bátorítóan. Ő is zavartan visszamosolygott. A gondolatai még mindig sehol… furcsa. Meghallottam a hangosbemondóban, hogy az alaszkai járat leszállni készül. – Mennem kell – intettem, s felálltam mellőle.

-         Szia – mondta, s ábrándosan elmosolyodott.

SZÓVAL 5 KOMIT KÉREK SZÉPEN! NAGYON JÓL ESNE...

12. fejezet

Díj:

Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogját)!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

1. köszii drága Cserrym!!! http://jacob4ever.blogspot.com/ imádlak, jól tudod!♥♥♥♥♥♥
2. majd minnyárt...
3. 1. kóros zenemániákus vagyok, zene nélkül nincs élett!!! bár hangom nincs de barátnőmmel mindíg ulthahangosan (és ultrahamisan) énekelünk :D
   2. Dr. House fan vagyok.........♥♥♥
   3. szeretek rajzolni. másoknak tetszik, de nekem sokszor nem igazán. ehát az ember önmagával a legkritikusabb :)
   4. nagyon jó barátokra leletem blogolás közben pl: Fruzsi (wonderworld), Niki (Cserrybogyesz) Dóri (Dóri)..... és még sorolhatnám.
   5. visszahúzódobb tipsú lány vagyok, de abban a társaságban, amit már ismerek, ott teljesen elengedem magam :D
   6. nincs tesóm, egyke vagyok. és egyedül is nagyon szeretek lenni.
   7. minden kommentnél megdobben a szívem, annyira jól esnek!♥♥♥

4. őszinte leszek, senkit sem tudok így kiemelni, akit akartam, azok már nagytöbbségben megkapták, szóvel az olvasóimnak küldeném sok szeretettel♥


Sziasztok!
háát.... halvány fény derül az Emily-dologra
jó olvasást, komit nem elfelejteni!!!!

Óvatlanság

*.*Jake*.*

Suli után kiléptem az épületből.

Az orromat rögtön megütötte az édeskés illat, amitől hányhatnékom támadt… Vámpír van a területen – futott át az agyamon. Edward. Biztosan hazahozza Bellát.

Bellst meg kell győznöm, hogy nem jó buli barátkozni Cullenék-kel, különben elfajulnak a dolgok… Nem szabad, hogy megbarátkozzon velük. Túl veszélyes számára.

Embrynek gyorsan odaadtam a táskám, hogy vigye haza, és vázoltam neki a helyzetet, amit valószínű ő is megérzett a levegőből.

-         De mond meg a falkának, hogy ne öljék meg… ez az egyezség. És amúgy is ott van vele Bella. Totál lelepleznénk magunkat – kötöttem az orrára, ő pedig gyorsan bólintott, és a házunk felé futott.

Gyorsan beiramodtam az erdőbe, s mikor kellő távolságra voltam az emberektől, levettem a cuccaimat, elrejtettem őket – bár a gatyát a lábamra kötöttem – és átváltoztam farkassá.

Hagytam, hogy az ösztöneim vigyenek előre, a hányingerkelő édes szag irányába.

De akkor rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Meghallottam Sam egyik gondolatát, amint épp Edward megölését tervezgeti.

Sam, ne! – ordítottam magamból kikelve.

Bejött a területre, ezt nem hagyom annyiban!

De egyezséget kötöttünk! Fel akarod fedni a kilétünket Bella előtt?

Jacob! Meg kell ölnünk! Itt az alkalom, hogy egyszerűen, büntetlenül végezzünk vele!

Én pedig egyre gyorsabban futottam, be akartam érni a falkatársamat. Meg tudtam volna ölni Sam-et, amiért ilyennek akarja kitenni Bellát.

Majd meglátjuk, ki öl meg kit, Jacob! – fortyogta bosszúszomjasan.

Dugd fel magadnak az agressziódat, Sam! – szóltam vissza.

S így ment a verseny, hogy ki éri el hamarabb a Cullen gyereket.

Bár nem tudtam gyorsabban futni, elértem a max sebességemet, de kezdtem beérni Samet.

Hiába, nekem vannak alfa géneim…

Amikor kellő közelségbe kerültem hozzá – s ezzel együtt az úthoz is – rávetettem magam.

*.*Bella*.*

Csendben ültem, meg sem mertem moccanni. Edward mintha elmerengett volna. A szeme elhomályosult, bár tökéletesen vezetett, így nem értettem pontosan, hogy mi van. De nem szóltam semmit.

-         Sajnálom – suttogta, és bocsánatkérő mosolyt intézett felém.

-         Mit? – lepődtem meg.

-         Hogy elkalandoztam gondolatban… - nevetett fel zavartan.

-         Semmi baj – mondtam halovány hangon. Kezdett nekem egyre furábban ígérkezni ez a helyzet. Miért kér állandóan bocsánatot? Miért foglalkozik ennyit velem? Miért érdekli a lelki állapotom? Nem is ismerjük egymást…

Furcsa mód, semmit sem kellett mondanom, pontosan tudta az utat a házunkig. Ott ment, ahol én jöttem suliba. Pontosan ott.

Belülről elkezdtem haloványan félni, de a másik felem azt mondta, hogy nincs mitől. Pedig volt.

Kinéztem az ablakon, és amikor Edward lassított egy kereszteződésnél, kirajzolódtak a fák, és benne két egymással küzdő sötét folt.

A szívem kihagyott egy dobbanásnyit, majd zakatolni kezdett. Hátrahőköltem az ablakból. Olyan furcsa érzésem volt az egyik sötét folttal. Pedig én nem ismerek foltokat. Egyáltalán mit ezek?

De mielőtt szemügyre vehettem volna őket, Edward rátaposott a gázpedálra.

Felé néztem, s láttam, hogy a keze görcsösen rászorul a kormánykerékre, de az arca nyugalmat tükrözött. Szóval ő is látta azt, amit én.

Nyitottam volna a szám, de ő gyorsabb volt.

-         Nem tudod, hogy a hétvégén milyen idő lesz? – fordult felém. Hogy mi van? Az időjárásról érdeklődik?

-         Öhm… - nyögtem, és összevontam a szemöldököm. – Úgy tudom kicsit melegebb lesz… legalábbis remélem – mosolyogtam kényszeredetten. – Miért kérdezed?

-         Hát… a testvéreimmel túrázni megyünk – magyarázta, s én tudtam, hogy ez az egész kamu. Csak a figyelmemet akarta elterelni. – Megjöttünk… - mutatott a házunkra.

Kiszálltam, és elköszöntünk egymástól. Majd miután megfordult e kocsibejárón, és eltűnt a kanyarban bementem a házba. Leraktam a táskámat a szobámban, majd a nappaliba mentem, és a telefonon tárcsáztam Jacobék számát. Ha valaki, hát ő biztosan tud valami titkosan ezekről a Cullenék-ről. De miután a tizenkettedik csöngés után sem vette fel senki, leraktam a kagylót. Elmentem a hátsó udvarba, és köszöntem Sílának, aki éppen a fűben elterülve henyélt. Az a kutya egyre csak nagyobb lett… Megvakargattam a füle tövét, és a hasát, majd puszit nyomva a fejére újból magára hagytam.

Visszamentem a szobámba.

Benyomtam a gépet, és rámentem a netre. A Google-ba beírtam azt, hogy folt… Ekkora hülye ötletem életemben nem volt. Sorra jöttek ki a folttisztítási tanácsok, és mosóporreklámok. Ez így reménytelen… ironikusan felnevettem, majd benyomtam egy kis zenét a gépen, és nekiláttam szétlőni mindenkit, aki a GTA-ban elém került… Igazán lányos tevékenység. De sosem voltam az a kifejezetten nőies lány. Mindig inkább a vagányabb kategóriába tartoztam. S igazából emiatt lett Jake a barátom… őt nem érdekelte, hogy szépen fel vagyok-e öltözve, vagy, hogy jó-e a hajam. Őt az érdekelte, hogy benne vagyok- e minden baromságban. És én benne voltam. Ő volt az én Forksi mentsváram. Más barátom nem is nagyon volt itt… talán még kettő-három, de velük nem voltam annyira jóban, csak amolyan „vésztartalékok” voltak.

Egy óra könyörtelen öldöklés, és zsaruk elől menetülés után úgy véltem, lemegyek a partra. Felkaptam egy kapucnis felsőt, a sportcipőmet, kulcsomat, mobilomat és mp5-ömet, majd a házat bezárva, Sílának puszit küldve elindultam a First Beach felé. Ismertem a járást… nem lehetett elfelejteni. Kiskoromban folyton ott lógtunk… Akár csukott szemmel is megtalálnám, hacsak nem esek el meg ilyenek. Márpedig az az én asztalom.

Beraktam a fülembe a fülhallgatót, és benyomtam egy kis zenét. Liz Phair-től a Why Can’t I szólt, s én vidáman dúdolgattam magamban a szöveget.

Már a homokos parton sétálgattam, és néztem a kék hullámokat. Leültem egy száraz kőre, a térdeimet felhúztam és átkulcsoltam. Egy zongoradarab végén, amikor csend lett a fülhallgatóban, nevetgélést hallottam a hátam mögül. A First Beach aprócska parkolójában nevetgélt a két fiatal, és a part felé közeledtem. Hunyorogva szemügyre vettem őket.

A fiú vállába csimpaszkodva nevetett a lány. A fiú Jake volt. Biztosan tudtam… égnek meredező sötét haj, óriási termet, öblös nevetés. A lány is ismerős volt… bár nem tudtam először, hogy honnan.

A szívem furcsa módon kezdett viselkedni. Először összefacsarodott, majd düh lángolt benne.

Felálltam a kőről, és én is megindultam Jacobék felé, miközben kinyomtam a zenelejátszómat.

Még mindig kacarásztak, amikor csak öt méter volt köztünk. Csak akkor nézett fel Jake és vett észre engem.

-         Szia, Bella – hagyta abba rögvest a kuncogást, és kicsit eltolta magáról az akaratos nőszemélyt.

-         Szia Jake – intettem neki, majd gyilkos pillantást vetettem a lányra, aki nem figyelt rám, hanem Jacobot vizslatta.

-         Bella Swan? – nézett rám a lány, én pedig összevont szemöldökkel bólintottam. – Én vagyok az! Holly vagyok! – sikkantotta, és odaszaladt hozzám, hogy megöleljen. Én pedig vonakodva, de visszaöleltem.

-         Holly Scarter? – ámuldoztam.

-         Persze! Emlékszel rám? – engedett el végre, és így már láttam közelről az arcát.

-         Ahha… - bólintottam, és Jacobra sandítottam, aki teljesen ártatlan fejet vágott. – Ti együtt vagytok? Miért nem szóltál? – nem is kellett színlelnem a meglepődést és s sértődöttséget, mindkettő bennem volt…

-         Nem vagyunk együtt – rázta rögtön a fejét Jake. Láthatóan megijedt, hogy ilyet mertem róluk feltételezni. Pedig egy külső szemlélő biztosan azt szűrte volna le, hogy ők a boldog szerelmespár.

Még jobban szemügyre vettem Hollyt. Teljesen megváltozott…

Régen még fogszabija volt a rendezetlen kusza fogai miatt. Bozontos haja, amit alig tudott kordában tartani.

Most viszont tökéletesek lettek a fogai, a haja kivasalva omlott a vállaira. Nagyon szép lett. Sokkal szebb, mint én. Király…

-         Pedig úgy látszott – böktem oldalba Jacobot. Belülről megkönnyebbültem, hogy Jake nem titkolt előlem semmit – egyelőre.

-         Na és Bella, hogy vagy? – érdeklődött aranyosan Holly.

-         Én jól, kösz. De te hogy kerülsz ide? Úgy tudtam tizenegy évesen New Yorkba költöztetek…

-         Igen. De apa meg anya szétmentek – vágott egy grimaszt – és most visszaköltöztünk ide Anyával. Tudod, neki mindene volt a La Push… - forgatta a szemét. – És Te mit keresel itt?- jól megnyomta a Te-szócskát.

-         Ideköltöztem Apához…

-         Király – vigyorgott rám, és újra megölelt. Én Holly válla fölött ölelés közben vágtam egy grimaszt Jacobnak, aki egyetértő arckifejezést vett fel. Lehet, hogy ez képmutatás, de ez vagyok én. Képmutató. Nem éppen a „szép”-kategóriába sorolható. Unalmas. Pasi mentes. – Jajj… nekem mennem kell! – vált el gyorsan tőlem. – Majd még úgyis találkozunk. Sziasztok! – sietett el, s hátrafordulva intett nekünk.

Jacobbal pár percig csöndben álltunk egymással szemben. Csak a szél süvítését, és a hullámok zörejét hallgattuk.

-         Te jó ég… - nyögtem ki végül. – Hogy megváltozott!

-         Meg ám. Sokkal nyomulósabb lett – forgatta a szemét, és közelebb jött hozzám, majd jó erősen hátba veregetett, mire én bokán rúgtam.

Ekkor jutott eszembe, a két sötét folt az erdőben, és hogy Jake-től akartam tanácsot kérni Cullen ügyben.

-         Te Jake… - kezdtem – mit tudsz ezekről a Cullenék-ről?

-         Hát… - az arckifejezésében undor ült, amit nem nagyon értettem. – Furák. Távolságtartóak. Pár éve költöztem ide. Dr. Cullen orvos Forksban, a felesége meg valami régész vagy nem tudom… Senki sem kedveli őket…

-         Furák, az száz – bólogattam egyetértően.

-         Történt valami? – kapta fel a fejét, és a szeme érdeklődéstől csillogott.

-         Nem igazán – füllentettem. – Semmi érdekes.

-         Akkor jó – mosolyodott el, s mintha megkönnyebbült volna.

*.*Edward*.*

„A zongoránál ültem, s csak céltalanul játszottam rajta. Próbáltam valamit alkotni Emilynek, ami elnyerné a tetszését. Írni akartam neki egy darabot.

Senki sem volt itthon. Emmett és Jasper vadászni voltak. Alice és Rosalie pedig vásárolni. Carlisle dolgozott, Esme meg nem tudom, merre volt. De legalább nem zavart egyetlen gondolat sem.

Pár óra multán kezdett körvonalazódni a darab, de még nem volt kész.

Emily biztosan örülni fog neki, ha arra jön haza az általa „hú, basszus ez dögunalom lesz, kár hogy nem jöhetsz” című családi összejövetelről, hogy írtam neki egy dalt. Egy altatódalt, amit ő ihletett.

Estefelé megjött Alice, de Rosalie nem volt sehol. Húgom gondolataiban láttam, hogy Emmették után ment egy kicsit szórakozni.

-         Elköltötted legalább a fél világra elegendő ruhára való összeget? – cukkoltam Alice-t, aki csak grimaszolt egyet, és folytatta a kipakolást.

Visszaültem a zongorához, és játszani kezdtem Emily dalát, amikor meghallottam, hogy jó pár megpakolt nylon szatyor földet ér, s húgom gondolatai a jövőbe révednek.

Emilyt látta. És a szüleit, amint egy autóban ülnek.

És amint egy kamion megcsúszik az úton, és…”

KOMIIITT!!!!!!!!!!!

11. fejezet

Sziasztok!

A Kristen-levél hatása miatt korábban rakok mindenhova frisst, szóval juppijéé!

a cím ne téveszen mag senki...

u.i: SOK, SOK KOMIT KÉREK, NEM ÚGY, MENT AZ ELŐZŐ FEJINÉL! TUDTOK TI TÖBBET IS!!

Vita

Hat órakor a telefonom hangos ébresztője jelezte, hogy vége az édes álmoknak, s vissza a rideg valóságba. Mesés…

Lenyomtam az OK gombot, és lassan felültem. A roló résein halvány napsugár hatolt be a szobámba, így láttam valamicskét.

Felálltam a pihe-puha mentsváramból, és kómás beteg módjára, és monoton elvégeztem minden reggeli teendőmet a fürdőszobában. Azután visszamentem a szobámba, és a kitárt szekrény elé álltam.

A tegnapi nadrágom, és egy piros rövid ujjú mellett voksoltam. Valamint a kék Adidas pulcsimat is elővettem. Nem volt az a „hát-én-nagy-sportember-vagyok,-és-azt-akarom,-hogy-ezt-mindenki-lássa-még-a-ruhámból-is” szabású darab. Csak egy egyszerű Adidas cipzáros pulóver.

Felvettem a ruhákat, és utána felhúztam a rolót. Az ablakot is kinyitottam, hadd szellőzzön ki a szoba.

A konyhába mentem, ahol megtaláltam apát, amint reggelizik, és nagyban benne van egy autó-motor újságban.

Köszöntem neki, mire ő csak hümmögött. Elővettem a Ciniminit, és elkészítettem a mindennapi általános reggelimet.

Lassan bekanalaztam s utána elmosogattam tálat.

Visszamentem e fürdőbe és fogat mostam, megfésülködtem. Annyira fáradt voltam, hogy momentán szartam a homlokomra, vagy bármire is, amire egyébként nem annyira. Úgy éreztem, ha visszafekszek, pár pillanat múlva újból elnyomna az álom.

Bementem a szobámba, és magamhoz vettem a kabátomat, meg a tatyómat.

Félig-zombiként, cipóhúzás után elköszöntem apától, és elindultam az én földi poklom felé.

Nem esett az eső, de a tegnapi vihar utóhatásai mindenhol megtalálhatóak voltak. Pocsolyák, sár és minden, ami egy kiadós esőzés után várható.

Mélyet szippantottam a levegőből.

Az egyik mellettem elhajtó bunkó figyelmetlen telepjárós összecsapott a pocsolyából származó piszkos vízzel. Hangosan szidtam az anyját, de utána tovább indultam. Nem akartam semmiképp elkésni.

Megkönnyebbültem, amikor beértem az iskola területére.

Átvágtam a parkolón, de mielőtt benyithattam volna az épületbe, megszólítottak.

-         Bella – hallottam meg Edward hangját. Összetéveszthetetlen volt.

-         Szia, Edward – köszöntem neki. – Mi van veled? – kezdeményeztem társalgást, és közelebb léptem hozzá.

-         Velem semmi… - mosolygott fancsalian rám. – Engem az érdekelne, hogy sikerült-e beilleszkedned? Tegnap nagyon sietnem kellett, sajnálom, ha udvariatlan voltam veled… - én erre a borús égre emeltem a tekintetemet, s a szemimet forgatni kezdtem.

-         Semmi baj – legyintettem könnyelműen. – Senki sem kötötte az orrodra, hogy kedvesnek kell lenned velem. Amúgy hát… nehéz eset. Rajtad és a tanárokon kívül egyedül Jesse szólt hozzám – vágtam egy grimaszt.

-         Hátha ma több sikerrel jársz… - villantotta rám lehengerlő, fehér mosolyát, s nekem megremegett a térdem. Belenéztem a gyönyörű arany szemeibe. A testvérein kívül senkinek sem volt ilyen szép szeme… ilyen különleges. Ők voltak az egyetlenek. El sem tudom képzelni, miféle gének művelték ezt… Bezzeg az én géneim nem végeztek valami jó munkát. Az élet szívás. – Mi az? – kérdezte, kicsit kisfiúsan zavarban. Valószínű túlságosan feltűnően bámultam. Bár, szerintem már megszokhatta… nagyon kitűntek a tesóival a tömegből…

-         Különleges a szemed… - bukott ki belőlem. Legszívesebben visszaszippantottam volna, de ez sajnos lehetetlen volt. De láthatóan a kijelentésem után ideges lett. Rosszat mondtam volna?

-         Igen… öhm, valószínű a pigmentek valamit összekutyultak bennem – nevetett fel cinikusan, és lesütötte a szemét.

-         Lehet… - motyogtam zavaromban. Egyik lábamról a másikra álltam, és a szám sarkát rágtam. Nem tudtam, mit csinálhatnék. – Öh… nekem mennem kell órára, majd még beszélünk – mosolyogtam rá, és gyorsan eliszkoltam, mielőtt még válaszolhatott volna.

Elbotladoztam az irodalomteremig, és gyorsan leültem egy szabad padba.

Nem nagy figyelmet fordítottak rám, de ennek mindössze örülni tudtam. Sosem szerettem a társaság középpontjában lenni. Nem volt nekem való.

Kipakoltam a könyveimet, és a körmeimmel babráltam. Mi mást tehettem volna?

Nem voltam az a tipús, aki odamegy az emberekhez ismerkedni. Túlságosan féltem az elutasítástól.

Magamban dúdoltam egy Eminem számot, és doboltam az ujjaimmal a padon. A fejemben mindig szól a zene… Bár sokszor nem kéne, hogy elterelje a figyelmemet az egyik kedvenc számom, ami a fejemben tombol, de egyébként imádtam, hogy van egy beépített zenelejátszó a fejemben.

Halovány árnyék vetődött a padomra, és pedig felnéztem. Azt vártam, hogy Jesse lesz az…

-         Szia, Niki vagyok – nyújtotta ki felém a kezét.

-         Bella – fogadtam el a barátságos jobbot.  Tépett, vasalt, barna haja lófarokba volt fogva. Teljesen átlagosak voltak a ruhái, semmi kihívó dolog. Koptatott farmer, halványvörös póló, és egy piszkoszöld pulóver. Halványan szeplős volt, de alig-alig látszott. Fehér bőre volt, mint itt Forksban mindenkinek, aki nem töltötte az egész nyarat napsütötte tengerparton.

-         Lezuttyanhatok? – mutatott a mellettem üresen álló székre. Én bólintottam, ő pedig leült mellém. – Öhm izé, láttam, hogy tegnap csak Jessevel lógtál, és gondoltam elkélne egy kis lány társaság is – mosolygott rám kicsit zavartan.

-         Eltaláltad – mosolyogtam vissza.

-         Van még húsz percünk, és a tanár mindig késik, szóval mit szólsz egy kérdezz-felelekhez? – vetette fel az ötletet. Egyre jobban kezdtem kedvelni a lányt. Nyílt volt, és vidám.

-         Benne vagyok, kezdj – biccentettem, és felé fordultam a széken.

-         Van pasid? – kérdezett bele mindennek a közepébe. Én elvigyorodtam fancsalian.

-         Nincs… nem is volt – ciccentettem. – Neked?

-         Most nincs… de már volt – ciccentett ő is. – Kedvenc szín?

-         Fekete és lila – hadartam. – Kedvenc színész?

-         Háát… nehéz tészta – vonta fel a szemöldökét. – Lássuk csak… Imádom Logan Lermant… és Heath Ledgert is – örök béke – meg még Adam Sandlert – sorolta az ujjain számolgatva az illetőket. – Kedvenc könyv?

-         Jajj nekem – nyögtem fel egy nevetés kíséretében. – A Harry Potter könyveket imádom… meg Kai Meyer Hullámok gyermekei trilógiáját, és Meg Cabot Egy igazi amerikai lány első és második részét is, és a Szívzűrök könyvsorozatot – mondtam el egy szuszra. – Teljes neved?

-         Niki Alhens. Tiéd?

-         Isabella Swan.

Végigmentünk nagyon sok dolgon. Néha belekérdeztünk egymás magánéletébe, néha pedig egyszerűen a kedvenceket faggattuk. Sok közös volt bennünk, és isten igazából nagyon megkedveltem a lányt. Végre találtam itt is egy jó barátnőt. Phoenixben is voltak természetesen, de egyikőjüket sem tekintettem tényleges legjobb barátnőmnek. Niki viszont esélyes volt erre a címre. De majd csak akkor, ha tényleg még jobban megismerjük egymást.

-         Á… Asti pezsgő… az a kedvenc pezsgőm, olasz meg minden – magyarázta.

-         Nekem is! Tényleg a legjobb szerintem – belegondoltam az ízébe, és máris ihatnékom támadt.

-         Sziasztok – jött oda Jesse a párosunkhoz.

-         Szia Jesse – mosolyogtam rá.

-         Szia – mosolygott zavartan Niki is. Mintha el is pirult volna…

Jesse pár mizujság-kédés után leült a saját helyére.

Az órákat csendben végiguntam, nemigen volt kedvem odafigyelni… pedig kellett volna. Történelmen szépen beégtem, mert csak bambultam, és azt sem tudtam, hogy mi volt a kérdés. Az egész terem felém fordult, én pedig még jobban zavarba jöttem.

A tanár ezután újból magára terelte a figyelmet, de néha gúnyosan rám sandított, mire én káromkodást mormoltam halkan.

Egyedül indultam az ebédlő felé, de a pultnál rögtön megpillantottam Jesse-t és Niki-t.

Elindultam hozzájuk.

-         Teljes képtelenség! Nehogy elhidd nekik! Miért mondtam volna ilyen?! – sziszegte dühösen Jesse.

-         Azt csak te tudhatod – fújtatott rá Niki. Ha azzal a pillantással ölni lehetne…

-         Nők – mormolta Jesse, és inkább ennivaló nélkül távozott, mintsem halhatta tovább Nikit.

Megérintettem a lány vállát, mire ő dühösen felém fordult, de amikor meglátott engem megenyhült.

-         Mi történt? – tudakoltam.

-         Egy bunkó… - szűrte a fogai közt. – Nem érdekes…

-         Te tudod – húztam el a számat.

Most Nikivel ültem le egy asztalhoz. Még mindig fortyogott, és a tekintete tüzelt.

Pár perc elteltével új alakok csatlakoztak hozzánk.

-         Srácok, ő itt Bella – mutatott rám Niki. Próbált nem idegbajosan beszélni… - Bella, ők itt Ben, Adam, Erica és Angela – mutatott végig minden, én pedig zavartan biccentettem, pont, ahogy ők is.

Amikor Niki is kicsit belefeledkezett a beszélgetésbe, hangtalanul felálltam, és Jesse asztalához sietem.

Beültem vele szembe.

-         Mi a fene történt? Mit mondtál neki? – suttogtam mérgesen.

-         Épp ez az, hogy semmit! – csapott az asztalra, de ennek köszönhetően ránk szegeződött néhány tekintet.

-         Akkor meg mi van? – faggattam tovább.

-         Mike beetette, hogy én azt állítottam róla, hogy egy büdös kurva. De én nem mondtam ilyet! – védte magát hangosan. – Miért is tettem volna? Bezzeg az nem jut eszébe Nikinek, hogy talán az a barom Mike csak kavarni akar!

-         Jól van, jól van, halkabban – csitítottam. – Majd kitalálunk valamit!

Feszélyezetten telt az ebédszünetem, pedig ez még csak az iskola második napja volt.

Kaja után biológiaórára siettem, s csengetés előtt éppen be tudtam érni a terembe. A szemek gúnyosan vizslattak, s én végre észrevettem, hogy a tanár már bent van.

-         Elnézést s ké… - kezdtem, de félbeszakítottak.

-         Ülj csak le nyugodtan, nem késtél, csak szeretem előkészíteni a terepet – mutatott egy üres helyre, és én megköszönve gyorsan odaiszkoltam.

Eszembe sem jutott, hogy a padtársamat vizslassam. Azzal voltam elfoglalva, hogy ne essenek ki a kezemből a könyvek, és ne vonjak magamra még több figyelmet.

Csak akkor néztem oldalra, amikor a mellettem ülő halkan felkuncogott.

Őrá számítottam legkevésbé.

-         Szia – biccentettem felé.

-         Jajj bocsánat, csak… látnod kellett volna, milyen képet vágtál – tört ki Edwardból egy újdonsült roham.

-         Majd meglátjuk, ki nevet a végén – fenyegetőztem játékosan.

A nap további pár órája könnyedén repült, bár suli után Jesse és Niki megint fortyogva váltak el egymástól, s én magamra maradva álltam a parkoló közepén.

Az eső nem esett, de a borult idő megmaradt egész nap.

Elindultam a hazafelé vezető úton, de rám dudáltak.

-         Bella, hazavigyelek? – hajolt ki az autóból Edward mosolyogva. Testvérei nem ültek a hátsó ülésen, mint tegnap.

-         Megköszönöm – bólintottam, s beszálltam mellé.

Egy kirívó Ferrari hajtott el dühösen mellettünk, s én megpillantottam benne Edward egyik dühös mostohanővérét. Rosalie-t, a Barbiebabát.

-         Te… ugye nem fognak rád otthon berágni, amiért engem furikázol? – vontam össze kétségbeesetten a szemöldököm.

-         Nyugi, Rosalie elég forrófejű, és önző, és makacs, és kényes… de egyébként eléggé elviselhető, ha csendben – itt cinikusan elnevette magát -… ha csendben van.

-         Értem – bólintottam kicsit.

-         Kösd be az öved – utasított, s valami eluralkodott a tekintetében. Mintha attól rettegne, hogy bármi bajom is eshet. Persze eshet bajom, de ő annyira féltően nézett rám, mintha egy közeli hozzátartozója lennék.

Furcsa.

*.*Edward*.*

Bekapcsoltattam vele az biztonsági övét. Nem akartam, hogy bármi baja essék.

Nem akartam, hogy úgy végezze, mint Emily…

Az éjszakát átolvastam. Kiolvastam a szobámban Emily kedvenc könyvét körülbelül négyszer. Azt szerette volna, hogy olvassam, s én azt tettem. Bármit megtettem volna érte.

Azon az éjszakán nem voltam nála, mert az édesapja három napra elutazott, és az édesanyja azt találta ki, hogy aludjanak együtt.

Nem mondom, hogy örültem neki, de megpróbáltam elviselni az esténkénti hiányát. Már annyira hozzá voltam szokva ahhoz, hogy a nap minimum 20 órájában körülötte legyeskedem, s lesem minden kívánságát. Ő bezzeg sosem kért szinte semmit. Azt mondta, nem akar kihasználni…

Belemélyedtem a könyv utolsó soraiba, s még a gondolatokról is elfeledkeztem, annyira beleéltem magam.

-         Ed?! – hallottam meg Emily vidám hangját, amint szólongat. A könyvet ledobtam, és már száguldottam is lefelé. A szerelmemet a karjaim közé zártam. Nehéz volt ellenállni a kábító illatának, de már megedződtem. Pedig neki volt a Földön legellenállhatatlanabb illata a véleményem szerint.

-         Szia, Emily – pusziltam végül homlokon.

-         Hiányoztam? – vonta fel kacéran az egyik szemöldökét.

-         De még mennyire! – kotyogott közbe Alice. – Egész este a kedvenc könyvedet bújta…

-         Nocsak-nocsak – húzta széles mosolyra a száját. – Tetszett is legalább, vagy csak unaloműzésből tetted?

-         Is-is – ingattam a fejemet.

-         Ne hazudj – csilingelte Alice. – Imádta…

-         Akkor jó – fordult Emily a húgomhoz. – Igazából hozzád jöttem…

-         Tíz perc alatt összekapom magamat, és leugrunk Seattle-be, jó?

Alice gondolatai a közelgő vásárlás körül forogtak, így gondoltam elmennek közösen.

Emily nem volt annyira divat-mániákus, mint Alice, de imádott a húgommal vásárolgatni.

Ez volt az egyik dolog, amit soha életemben nem értettem meg a nőkben.

Amint átléptük La Push határát, megcsapta az orrom a hányingerkeltő farkas-szag.

Borzasztó volt, de Belláért elviseltem.

Hallottam a farkasok fenyegető gondolatait, hogy mi lesz, ha akár egy miliméterrel is letérek az útról, de nem tettem.

Nem akartam bajba keverni magamat, a családomat, s végképpen Bellát sem.

ISMÉÉTlEM: KOMIIIIT!!!