1. fejezet

Kezdet

Hope it gives you hell, Hope it gives you hell! – dúdolgattam magamban az mp5-ömön játszott számot.

Seattle felé utaztam, apámhoz, akivel ezentúl a La Pushban fogok lakni. Mindig is szerettem ott lenni. Bár akkor apa még Forksban lakott, csak valami fura felindulásból beköltözött a La Pushba.

Kinéztem a repülő ablakán, s a felhők alatt megláttam a repülőteret.

Forks környéke az – általam – örökké esős éghajlati övezetbe tartozik. De ezt nehogy beleírjátok a föcidogába! Én egyszer heccből beleírtam, és kaptam is rá egy hármast… Szóval mi a tanulság? Hát hogy a tanárokba egy cseppnyi humorérzék sem szorult.

Miután leszálltam, és beértem a váróterembe a kabátom zsebébe mélyesztettem a lejátszóm. Elkezdtem keresni aput, de komolyan mondom nem volt sehol!

A másik zsebemből előkotortam a mobilom, és felhívtam.

-         Szia Bells – üdvözölt fesztelenül.

-         Szia. Itt vagyok Seattlebe! – miután közöltem vele, a vonal másik végéről valami félrenyelés szerűt hallottam.

-         Jajj, szívem. Máris megyek! Rád csörgök, ha ott vagyok, jó? – hadarta gyorsan.

-         Oké, vártak. – s letettem a telefonom.

Tudtam, hogy Forkstól Seattle 2 órányira van, plusz még a La Push 15 perce, és a lehetséges forgalommal együtt olyan 2 és fél órát kell eltengetnem. Mesés…

Nem voltak sokan a váróteremben, és megláttam egy üres padot. Gyorsan odafutottam, húzva magam után a gurulós fekete bőröndöm.

Leültem a fából készült padra, és felraktam magam mellé a csomagom. Előkotortam a ruháim közé mélyesztett kis műanyag dobozt, és kivettem belőle egy Kit-Kat-et. A pólóim alól pedig elővettem az egyik füzetemet. Szoktam romantikus, vagy éppen kalandos regényeket írni.

Lehet, hogy gyerekes, de nekem örömöt szerez.

Levettem a kabátomat, s magam mellé raktam. Visszakapcsoltam a lejátszóm, magam elé vettem a füzetemet és egy tollat, és felbontottam a csokim.

***

-         Bocsánat, szabad ez a hely? – kérdezte egy előttem álló fiú.

Még jó, hogy nem max hangerőn hallgattam zenét, különben nem hallottam volna meg. Egy idősek lehettünk. Nagyon helyes volt… hófehér bőr, bronz tincsek, és egy érdekes dolog: topáz szempár.

-         Persze – feleltem mosolyogva.

Leült a bőröndöm másik oldalára.

-         Amy McDonaldot hallgatsz? – kérdezte.

-         Igen. A This is the life-t. Kihallatszik? – remélem nem hangosan dúdolgattam… Kikapcsoltam a lejátszót.

-         Csak kicsit – s rám villantott egy lehengerlő mosolyt. – Nyugi, a dúdolásodból csak tátogás látszódik! – nevetett.

-         Akkor szerencsém van.

Körülnéztem, s láttam, hogy a váróterem már egészen megtelt.

-         A szüleimet várom. Most jönnek vissza Alaszkából. Te?

-         Én az apámat.

-         Ő honnan jön? – érdeklődött mézédes hangján.

-         Igazából, az van, hogy elfelejtett értem jönni – nevettem fel hetykén, amin ő is elmosolyodott.

-         Amúgy Edward Cullen vagyok – s felém intett.

-         Bella Swan – mosolyogtam rá.

Legalább már tudom a nevét… Vajon Seattleba valósi? Vagy esetleg Forksi?

-         Itt laksz? – kérdeztem.

-         Nem… én Forks szélén lakom.

-         Én meg most költözök, a La Pushba.

Zavaromban elkezdtem nézelődni, és majdnem eltörtem a kezemben tartott tollat.

-         Regényt írsz? – kérdezte a füzetemre mutatva.

-         Nem! – vágtam rá a kelleténél csöppet hangosabban. – Ez… ez a házidolgozatom.

Nem akartam, hogy hülyének nézzen a romantikus sztorijaim miatt. És nem csak ez az egy van… hanem még kb. 4-5.

-         Romantikus regényt kell írni házidolgozatnak? Honnan jöttél te? Én is oda akarok menni! – nevetett s elegánsan felvonta az egyik szemöldökét.

-         Nem pont… - sütöttem le a szemeim.

-         Én is szoktam írni – mosolygott rám bátorítóan.

Zavartan visszamosolyogtam rá, s becsuktam a füzetem.

Úgy hallottam, hogy éppen leszáll az Alaszkai járat… kár.

-         Mennem kell – intett, s felállt.

-         Szia – mondtam ábrándozó hangon.

Mégsem lesz olyan rossz dolog a Forksi gimibe járni…

Egész helyesek lehetnek ott a fiúk.

Fél óra múlva rámcsörgöt apa, és elfurikázott az új otthonomba: La Pushba.

Az utat nekem kellett végigbeszélni az eddigi sulimról, a nem nagyon létező barátaimról Phoenixben, Philről, anyuról.

Mindenről, amiről eddig apa lemaradt.

Kérdezgetett a fiúkról is, de azt én könnyedén lezártam egy: nem volt – tal.

17 éves vagyok, és még nem volt fiúm… kissé szánalmas.

-         Tudom, hogy nem nagyon szeretsz it lenni... – mondta bűnbánóan.

-         Dehogynem! – mondtam élesen. Ezt meg honnan vette?

-         Akkor jó! – mosolygott rám.

Odaértünk a házunkhoz, csakhogy volt egy kis bökkenő.

Megláttam az utált személyt az ajtóban állni: Jacob Blackket.

Útálom! Az a srác folyton csak cseszeget, mióta 14 lett.

Azelőtt jóban voltunk teljesen, és addig még tetszett is, de azután speciel a pokolba kívántam.

-         Hát ez? – puffogtam apának kiszállás közben.

-         Bella! Viselkedj! – utasított a rendőrfőnökös hangján, amit utáltam.

-         Igenis! – engedelmeskedtem flegmán.

Ott volt Billy is, Jacob apja.

Apával örök barátok, és ez az én nagy pechem…