2. fejezet

Ellenségek

Amíg apa a rendőrautójából kivette a bőröndöm – igen rendőrfőnök Forksban – én megembereltem magam, felraktam egy bájos vigyort a képemre, és odaléptem Jacob mellé.

Nagyon sokat nőtt, amióta láttam. A válláig értem, vagy még addig sem.

-         Szia Jacob – mondtam neki. – Szia Billy.

-         Hello Bella – ölelt át Billy. – Jake!

-         Jól van, na! Szia. – ennyit bírt magából kicsikarni az az egoista faszfej… szánalmas.

Igazából, nem is tudom, hogy miért cseszegetett…

Megértem, hogy az a fiúk dolga, hogy a haverjaik előtt baszogassák a lányokat, vagy mit is tudom én. De amikor kettesben voltunk, akkor is kikészített.

-         Látom, még mindig agyi gondjaid vannak – mosolyogtam Jacobra.

-         Látom, még mindig törpe vagy – vágott vissza.

-         Veszem észre, olyan sötét a hajad, mint az agyad – folytattam a szócsatát.

-         Jajj… nem is tűnt fel, hogy még mindig csak hat éves szinten vagy – s rám nyújtotta a nyelvét. Még hogy én vagyok hat éves? Inkább ő.

-         Látom, teletömted magad szteroidokkal! – böktem meg a bicepszét.

-         Látom, egyre több kalóriát eszel! – bökte meg a hasamat.

-         Még nem fejezted be a kocsid?

-         Még nem fejezted be a könyved?

Hát igen… Jacob volt az, aki szinte mindent tudott rólam.

Bár a kalóriás megjegyzése kissé rosszul esett… szarok rá, hogy van egy kis pocakom…

Őt is csesztethettem volna a – már levágatott - hosszú hajával – ami régen hosszabb volt, mint az enyém.

-         Jól van gyerekek, elég! – nevetett rajtunk apa, aki ott fogta a kezében a bőröndöm. – Gyertek be!

Apa bevezetett minket a házunkba, ahol egyedül én nem mozogtam otthonosan.

Megmutatta az utat, a szobám felé, ami a ház keleti oldalán volt. Egyelőre csak egy matrac volt betéve, egy íróasztal és szekrény.

-         Holnap elmegyünk venni ágyat, csak nem tudtam, hogy te milyet szeretnél.

-         Oké – egyeztem bele.

Apa lerakta a szekrényem mellé a bőröndöm, és elment.

Én lehuppantam a matracomra, ami kb. 20 centi magasságig ért fel. De legalább ha forgolódok, nem esek nagyot.

Magam elé húztam a csomagomat, és kicipzároztam.

Akkor belépett újdonsült szobámba Jacob, és leült mellém.

-         Segítsek? – mutatott a bőröndömre.

-         Adogathatod… - na, hirtelen milyen normális lett.

-         Oké.

Kinyitottam a szekrényt, és Jacob felé tartottam a kezem, hogy adjon egy ruhadarabot, és ő úgy is tett.

-         Mizujs veled? – kérdeztem tőle pakolás közben.

-         Semmi… suli szar, haverok vannak, kocsi nincs kész. Veled?

-         Semmi… azt sem tudom, hol a suli, haverok nincsenek, könyv nincs kész.

-         Pasid volt? – nézett rám kajánul.

-         Nem. Csajod volt?

-         Nem. – mindketten felnevettünk. – Rokonlelkek vagyunk, tudod-e?

-         Ha ezt arra érted, hogy úgy utállak, mint a rokonaimat, akkor nem.

-         Mert?

-         Jobban utállak, mint a rokonaimat. Nem volt logikus?

-         Nem volt.

-         Jajj… el is felejtettem, hogy 1-es vagy matekból.

És amikor felé fordultam, majd’ összeestem a nevetéstől, mivel felvette az egyik melltartómat. Attól féltem, hogy a végén még szétszakad a felsőtestén. De a röhögést nem tudtam megállni.

-         Jól áll, ugye? – méregette magát.

-         Bri… brilliánsan – dadogtam a nevetéstől.

-         Hogy kell ezt az izét kikapcsolni? – kérdezte, s a kezével a háta mögött bizgerálta a kapcsolót.

-         Segítek. – mondtam, s egy pillanat alatt leszedtem róla.

Ezután minden cuccomat beraktam a szekrénybe, és már csak a könyveim, sulis cuccok, és egyebek voltak a bőrönd alján.

-         Mi a szösz? – kérdezte Jacob. Hátrapillantottam, és megláttam a kezében az egyik kedvenc számítógépes játékomat. – Grand Theft Auto 4? És a San Andreas?

-         Talán nem láttad még? – vontam fel a szemöldököm, és kikaptam a kezéből a játékokat.

-         Dehogynem! De nem gondoltam, hogy te… egy ilyen kis…

-         Ne is folytasd. Értem. Szeretek velük játszani… jól esik néha már a gyilkolászás – nevettem.

-         Fú… ki nem néztem volna belőled…

-         Ne becsüld le a nőneműeket – boxoltam bele a bicepszébe. – Ha akarom, igenis meg tudnálak ölni! – húztam ki magam.

-         Majd talán egy kicsit később, jó? – nevetett a hátam mögött apa.

Megfordultam, és megláttam a számítógépemet, amit anya előre ideküldött nekem.

Gyorsan átvettem tőle a gépházat, és az íróasztal alá leraktam, a monitort pedig fel az asztalra. Szerencsére volt az íróasztalomnak klaviatúratartója…

Mindent bekötöttem a helyére, és büszkén álltam fel, hogy önelégülten Jacob szemébe mosolyoghassak.

És úgy is tettem.

Ő pedig csak bambán nézett rám. Nem hiszem el, hogy ennyire lenéz. Hogy még azt sem képes kinézni belőlem, hogy be tudok kötni egy számítógépet… felháborító. Egyszerűen útálom!

-         Wow… - nyögte.

-         Faszfej! – köptem oda neki.

-         Na, na! – szólt rám apa. – Hogy beszélsz?

-         Az anyanyelvemen.

-         Miért is vagyok én faszfej? – kérdezte Jacob.

-         Mert annyira lenézel, hogy el sem tudod képzelni, hogy be tudok kötni egy gépet.

-         Jól van gyerekek, veszekedjetek csak… - hagyott magunkra apa.

Mindig csalódok Jacobban. Amikor végre azt hiszem, hogy normális, és nem néz semmibe, azután fél perccel pontosan azt teszi.

És pontosan ez volt az egyik ok, amiért utáltam… de nagyon. Hülye önfejű férfiak. Azt hiszik, ők a világ közepe.

Közben meg inkább a világ legeslegalja.

-         Én, nem nézlek le – suttogta nekem Jacob, amikor már kiment apa.

-         Persze… én meg be is veszem, mi? – sértődte, be. – Nem láttad az arckifejezésedet!

Nagyon érzékeny tipús vagyok, és könnyen fel lehet baszni az agyam. Nagyon gyorsan szoktam robbanni. És elég durvákat mondok olyankor.

-         Basszus ne már Bella! – próbált nyugtatni Jacob. – Nem akartam.

Olyan megbánt képet vágott, hogy félig-meddig el is hittem neki. De csak félig-meddig!

-         Jól van. Ideadod a többi PC-t? – nyújtottam felé a kezem.

-         Aha. Nézzük, mi van még itt! – kotorászott a bőröndömben. – Tomb Raider-ek, Need for Speed, Heroes. – sorolta, amiket a kezembe nyomott.

Tizennégy éves korom körül kaptam rá a PC játékokra, és azóta is szeretem őket. Ez az én hobbim, mivel a sport nem nagyon megy, és nem fogok kertészszakkörre járni…

A Tomb Raider játékok is nagy kedvenceim. Elbűvöl Lara Croft mozgékonysága, és ereje… Bárcsak én is olyan lennék! De az nagy valószínűséggel lehetetlen…

Elrendezgettem őket az asztal feletti polcon, és odaraktam a kedvenc könyveimet is. Még nem volt itt minden cuccom, mert majd jövő héten küldi őket utánam anyu. Azért lesz így, hogy ne 5 bőrönddel járkáljak a repülőtéren. És jó ötlet volt.

-         Gyertek gyerekek, vacsora! – kiáltott apa.

Jacob elvezetett a konyháig, és én ott elámultam.

Apa főzött! Az én apám főzött! És nem rántottát, vagy bundás kenyeret… hanem igazi kaját!

-         Jajj, apa. Nem kellett volna. – ültem le Jacob mellé az egyik székre.

-         Dehogynem! – erősködött. – Ez az első estéd itt, és ezt meg kell ünnepelni!

Lerakta elém a tányért, amin valami ínycsiklandózó illatú étel hevert.

Töltött mindnyájunknak pezsgőt, amin én megint csak néztem.

-         És én, nézlek le téged? – súgta Jacob a fülembe, mire én bokán rúgtam az asztal alatt.

-         Rendőr vagy még? – kérdeztem apától felvont szemöldökkel.

-         Egy-két pohár pezsgőtől senkinek semmi baja nem eshet – legyintett.

Furcsa, hogy rendőrfőnök létére milyen laza… de jobb is így, minthogy ne engedjen egy kis alkoholt inni.

Ha jól láttam az üveget, akkor olasz Asti pezsgőt ittunk, ami nagyon finom volt. Régóta ez a kedvenc pezsgőm, mert ez nem olyan keserű. És jól láttam, mert felismertem az ízét. Mennyei…

Öntöttem magamnak még egy pohárral, és elkezdtem enni az oldalast.

Az egyik kedvenc ételem volt, és ezt apa nagyon jól tudta. Sokan mondják, hogy száraz hús, de én imádom. Kenyeret, és ananászbefőttet ettünk hozzá. Bár a pezsgővel kicsit furcsa volt, nekem ízlett.

Amikor befejeztem, áthajoltam az asztalon, és nyomtam egy puszit apa arcára, mire ő elmosolyodott. Tudom, hogy mennyire szeretetéhes, és örömet akartam szerezni neki. Bár gondolom az is nagy öröm, hogy ideköltöztem. És itt is fogok lakni, minimum a gimi végéig. Az pedig majdnem két év.

Miután befejeztük apa elmosogatott – ilyet sem láttam még – és Billyvel beültek a kanapéra meccset nézni. Mi pedig Jacobbal elmentünk a szobámba.

Ledőltünk a kétszemélyes matracra – ezek szerint franciaágyat kapok – és néztük a plafont.

-         Mesélj valamit! – nyaggatott állandóan.

-         De mit? – fordultam felé.

-         Nem is tudom… melyik küldinél tartasz a GTA 4-ben?

-         Azt nem tudom, de most az a baj, hogy nem jön össze a második barátnőmmel a randi, mert mindig besértődik, ha nekimegyek valaminek, és leesik a motorról. – puffogtam. Az a nő idegesített, de akkor lehet, hogy kaptam volna új küldit.

-         Nekem csak a San Andreas van meg… - mondta lefelé konyuló szájjal.

-         Akkor majd segíthetsz a 4-ben! – s a kezemmel mosolyra húztam az ajkát.

Mire ő elkezdte csattogtatni a fogait, mint aki meg akar harapni.

Azután pedig elkezdte a derekamat, és a talpamat csiklandozni.

-         Nee! Segítség! Ne csikizz Jacob! – visítottam rázkódva, mert még mindig nem hagyta abba.

-         De-de! – nevetett.

És tovább csiklandozott. Én már visítottam, rúgtam, haraptam, de mind hiába.

Végül viszont sikerült Jacob – és a férfiak – legérzékenyebb pontját megrúgnom, és akkor abbahagyta, és összegörnyedt.

-         Áú… - nyögte.

-         Jajj… bocsi, nagyon fáj?

-         Hát… speciel bazira. De ha adnál rá egy gyógypuszit, az talán segítene. – vigyorgott rám.

-         Egy faszt! – már nem sajnáltam annyira.

-         A rendelésed itt van! – mutatott magára.

-         Jajj de hülye vagy! – kólintottam nevetve fejbe.
-         Mert te nem? – nézett rám.
-         De! – helyeseltem.

                           

Valamennyire szerettem is Jacobot. Jó volt a humora, és nem is nézett ki olyan rosszul…

De néha idegesített.         

Ő volt az a személy, akivel voltunk is ellenségek, meg nem is. Mikor hogy. És ez akár percenként is változott.

És most jól éreztem magam vele.

-         Ugyanolyan lökött vagy, mint tizenhárom-tizennégy évesen – mondta, mire én rányújtottam a nyelvem.

-         Te is.

-         Tudom! – vigyorgott. És rájöttem mire készül. Újabb csiklandozó támadás.

És már mozdult is a keze, de én gyorsan felugrottam, és körbe-körbe kergettük egymást a szobában. Én visongva, ő pedig „wáá, elkaplak”-ozva.

-         Esküszöm, hogyha ezt megunod, kitekerem a golyóidat! – mondtam neki két visítás közben.

-         És akkor én, újra elkezdelek csiklandozni!

Nem figyeltem a lábam elé, és véletlen megbotlottam a matracomban, és hasra estem.