3. fejezet

Nah... ezt tudtam kihozni magamból :D remélem tetszik, és bocsi, hogy a többire csak hétköznap rakok frisst, de úgy vélem, hogy eddig még nem késtem olyan sokat, mint más... vagy rosszul látom?

Mindenesetre imádlak titeket, és örülnék a komiknak, mint termászetesen mindígxD

Puszi, DorCsa

Éjszaka

*.*Bella*.*

Nem figyeltem a lábam elé, és elestem a matracomban.

Jacob valószínű szorosan mögöttem volt, ezért az esésem utáni 2. másodpercben nagy súly nehezedett a hátamra.

Alig jutottam levegőhöz Jacob rajtam heverő teste alól…

Végül leszállt rólam, legalábbis azt hittem.

A hátamra fordultam, és akkor láttam, hogy még Jacob még mindig ott tornyosult felettem, csak már a két kezével tartotta magát.

Éreztem a leheletét a nyakamon. De nem a szemembe nézett, hanem valamennyivel lejjebb, valószínű a melleimet fixírozta. Odanéztem, és láttam, hogy kint van az egész melltartóm. Gyorsan felhúztam a pólóm, és szúrósan Jacob szemeibe néztem.

De ő nem hozott fel rögvest érveket, vagy nevetséges okokat, hogy miért bámult.

Teljesen közel hajolt hozzám. Az ajkainkat mindössze pár milliméter választotta el az egymásétól.

A szívem ezerrel dörömbölt, és megszaporázódott a lélegzetvételem is.

Mit csinálok én? Én utálom Jacobot! És az utálat nem azt jeleni, hogy smárolok vele.

Amikor már majdnem megcsókoltuk egymást, Jacob legördült mellém, és röhögő rohamban tört ki.

Vérig voltam sértve. Teljesen, abszolútan, totálisan, maximálisan, jóvátehetetlenül, és mértéktelenségig megalázva feküdtem az elkövető mellett.

Az orromat ezernyi tű szurkálta, jelezve, hogy mindjárt eltörik a mécsesem.

Nem a szomorúságtól bőgtem majdnem, hanem a dühtől.

Összeszorítottam a szemem, és beszívtam az ajkaimat, hogy vissza tudjam tartani könnyimet. De egy könnycsepp mégis kijutott a szemhájam mögül.

Jacob röhögése egyre elhalkult, és végül aláhagyott.

*.*Jacob*.*

Már majdnem elkaptam Bella derekát, de akkor eltűnt előlem, én pedig elestem valamiben.

Rázuhantam az ő törékeny testére. Gyorsan észbe kaptam, és két kezemmel megtámasztottam magam, hogy ne nehezedjek rá.

Ő megfordult, de a szemem megakadt a mellein…

A pólójából kilátszódott teljesen a fekete melltartója.

Esküszöm, majdnem elkezdett csorogni a nyálam.

Amint ő észrevette, hogy nem a szemébe nézek, a tekintetem vonalában eljutott addig, hogy meglátta a kivillanó melltartóját.

Ekkor már a szemébe néztem. Ő szúrós tekintetével illetett.

De a szemei még így is gyönyörűek voltak… Az a mandulavágású csoki barna szempár.

Jacob! – szóltam magamra. – Az anyád jó mindenit! Te utálod Bella Swant!

De ennek ellenére az ajkaink egyre csak közeledtek egymás felé.

Nem csókolhatom meg! Nem szabad megcsókolnom! – mondtam magamnak szigorúan.

De ez most mi a szart jelent? Azt, hogy meg akarom csókolni de nem tehetem?

Álljunk csak meg! Meg akarom csókolni? Mi van?? Ó Istenem! Szedd össze magad Jacob Black! De ő is meg akar csókolni, nem? Különben, ahogy én ismerem, már rég tökön rúgott volna.

Mégis, volt közöttünk valami különleges. Egész tökmag korunk óta ismertük egymást, bár csak 4 évesen mertünk először egymáshoz szólni. Addig, én mindig ott sürögtem-forogtam körülötte, mint valami energiabomba.

Ő viszont nagyon félénk volt… bár attól nem félt, hogy homokot egyen.

Emlékszem, amikor öt évesek lehettünk, Charlie és Billy elvitt minket magukkal pecázni. Bella elkóborolt, én pedig utánamentem. A szüleink estig kerestek az erdőben, mi meg ott vártunk a pecabotok mellett, és felfaltuk az összes szendvicset. Ezek után is vittek minket magukkal, csak egy 20 négyzetméteres „karámba” voltunk bezárva mindig.

De leginkább 10 éves korunkban kezdtünk el egymással bandázni.

Volt a házunktól egy sarokra egy eladó telek, és oda napi szinten beszöktünk. Az volt a mi kis bunkerunk… ha jól emlékszem, 52 csigát gyűjtöttünk egy zacskóba. És mindet egy néni kertjébe dobáltuk.

Nade Jacob, ne most kezdj el nosztalgiázni, amikor már majdnem összeérnek az ajkaitok!

De hogy csináljam, hogy ne tegyük meg? Álljak fel? Vagy nem is kell megállnom, hanem nyugodtan csókoljam meg?

Végül amellett döntöttem, hogy úgy teszek, mintha szivattam volna. Tudtam, hogy ezért kinyír, de vállalom a felelősséget. Itt lesz két évig minimum. Majdcsak kibékülünk.

Megvalósítottam az ötletemet. Röhögve gördültem le mellé a matracra.

De ő csendben maradt.

Halkítottam a nevetésemen, és már csak csukott szájjal nevettem, mert ebből a csajból kitelik, hogy lenyomja a torkomon az öklét.

De nem mozdult.

Felé fordultam, és láttam az ablakon beáramló holdfényben, egy, az arcán végigcsurgó könnycseppet.

A szemeit összeszorította, ajkait beszívta. Láthatólag jobban megbántottam, mint reméltem. Annyira megsajnáltam. Nem akartam ekkora fájdalmat okozni neki.

-         Bella… - suttogtam. – Ne haragudj, és nem akartam.

-         Ó… dehogynem! Te egy hülye, bunkó, egoista, geciláda, kibaszott két lábon járó fasz vagy! – bőgte nekem.

-         Igazad van – tényleg hülye ötlet volt így megoldani, hogy ne legyen köztünk semmi.

-         Tudom!

Felállt, és átsétált a golyóimon.

*.*Bella*.*

Miután káromkodásözönt zúdítottam Jacob nyakába, és átsétáltam a golyóin, az ablakomhoz léptem. Felhőtlen éjszaka volt, mivel láttam a holdat. Leengedtem a rolót, és így teljes sötétség volt a szobában.

Apró nyögéseket hallottam. Megérdemli, hogy mind az 57 kilómmal átsétáltam rajta!

Letöröltem a könnyeimet, és botorkálva leültem a számítógépem elé.

Nagynehezen ráleltem a bekapcsoló gombra, és beindítottam.

Amikor nagyon ideges vagyok, leülök a gép elé, és öldöklök. Jobb, mintha a való életben kezdenék láncfűrészes tömegmészárlásba. És a rendőrfőnök apám sem díjazná, ha tömeggyilkosságot követnék el.

Beraktam a GTA4-et és vártam, míg betölt.

Jacob mozgását nem hallottam, ezért gondoltam, hogy még mindig fájdalomtól összegömbölyödve fekszik a matracomon, és gondolatban szidja az anyámat…

Pedig régen imádtuk egymást! És komolyan szinte minden nap egymással lógtunk. Mentünk ruhában úszni, és miután a hideg víztől megfáztam, ő végig ott volt az ágyam mellett.

Vagy amikor eldugtuk apáék elől a távirányítót, és beraktuk a sütőbe.

Fára mászni is megtanított… vagyis inkább felrakott a fára. Nagyon cseles volt, mert a fenekemnél fogva emelt fel, hogy elérjem az ágat.

De most már nem ilyen a helyzet…

Most már a pokolba kívánjuk egymást, és valószínű nem esne nehezünkre a másikat főbe lőni sem.

De hirtelen Jacob vállamra nehezedő keze zökkentett ki a gondolatmenetemből.

A forgós-gurulós székemmel felé fordultam, és a számítólép fényében sértetten néztem a szemébe.

-         Mi van? Meg akarsz verni? – kérdeztem élesen.

-         Mi lett velünk Bella? – merengő pillantással nézett a szemembe. Én magamban ugyan ezt a kérdést emésztgettem már lassan 3 éve.

-         Nem tudom – és itt már nem bírtam tovább. Szorosan átöleltem, és mellkasába fúrtam az arcomat.

Ő is ölelt, meglepően forró karjaival. A hajamat simogatta.

Csak álltunk ott. Egymáshoz bújva.

Egy kívülálló valószínű nem értette volna meg a mi kapcsolatunkat.

Egyik pillanatban majdnem csókolózunk.

Másik pillanatban agyonszidjuk egymást.

Harmadik pillanatban ölelkezünk.

És akkor ez volt az egyszerűbb része a kapcsolatunknak…

Az a legfurcsább, hogy nem tudom, min vesztünk össze. És szerintem Jacob sem tudja…

Csak egyszerűen pikk-pakk elkezdtük egymást utálni, és szekálni.

Én Jacobot a lányosan hosszú hajáért, ő engem pedig az igazából nem is olyan nagy pocakomért. Jól van, na! Nem lehet mindenki tökéletesen vékony! Rajtam is lehet egy kicsi plusz kiló.

Mindent tudtunk egymásról, így nagyon könnyű volt a másikat cseszegetni. Mint külső, mint belő tulajdonsággal.

10 évesen meztelenül is láttuk egymást. Hát így visszagondolva elég ciki, de akkor még nem nőtt be a fejünk lágya…

*.*Jacob*.*

Olyan jól esett megölelni végre. Beszívni az illatát. Simogatni a haját.

Végre nem veszekedtünk…

De ahogy így visszagondolok… mi a szaron vesztünk mi össze???

Őszintén mondom, hogy nem tudom. De onnastól rühelltük egymást.

Apa is mindig csak nyúzott, hogy mekkora tahó vagyok, és hogy kérjek bocsánatot Bellától, bármit is tettem.

Én viszont túl makacs, és önfejű voltam, hogy hallgassak rá.

És valószínű féltem a pofára eséstől. Bella sem volt ám szekálásban kispályás. Simán eltalálta a gyengepontjaimat. És oda nagyot ütött mindig. Némelyik felért több egymás utáni gyomorszájba ütéssel is.

-         Te… min vesztünk mi össze? Most komolyan? Mert én nem emlékszem – duruzsolta a mellkasomba.

-         Akkor üdv a klubban, mert én sem tom – nevettem.

Miután elengedtük egymást Bella a fejével a gép felé intett.

-         Segítesz? – mosolygott kissé könnyes szemmel.

-         Persze – az ujjammal gyengéden letöröltem egy könnycseppet, és beleültem a székbe. Ő pedig mögöttem állt. – Gyere, ülj ide! – paskoltam meg a lábaimat.

-         Nem vagyok tollpihe – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

-         Nem baj!

Ő pedig engedelmesen beleült az ölembe.

Elmagyarázta nekem a kisebb változtatásokat, ami a San Andreasba másképp van, mint a 4-ben. Végül sikerünk elszállítanom mocival a csajt, bár egyszer majdnem lerepült, amikor a képernyő helyett Bellát néztem.

-         Köszi Jacob! – hálálkodott nekem.

-         Szívesen… de miért szólítasz mindig Jacobnak? – vontam fel a szemöldököm. – Van annak egy becézett változata is.

-         Köszi Jake! – szélesen elmosolyodott, és felfedeztem, egy még meglévő gödröcskét az arcán. Olyan volt, mint egy baba.

-         Mindjárt itt a szülinapod, nem? – ha jól emlékeztem a szeptember 13-as dátumra.

-         Aha. Nemsoká 17 leszek! – húzta ki magát büszkén az ölemben. – Te meg január 4-én voltál, nem?

-         Aha.

-         Öregember! – nevetett rajtam.

-         Te is nemsoká szottyadt öregasszony leszel! – emeltem fel az ujjam.

Ezután hajnalok-hajnaláig beszélgettünk, és gépeztünk. Végig ott ült az ölemben…

Nem tudom, hogy apa, és Charlie mit néztek ennyi ideig, de hálás voltam nekik.