20. fejezet

Sziasztok!

ezután kezd a vége felé járni a sztori, na meg durvulni az egész helyzet xĐ

már csak augusztus 10-e után lesz kövi rész, mert nyaralni megyek.

Puszi,

DorCsa

Eltűnt

Jake eltűnt! Eltűnt! Mi a fene ütött belé? Hova a francba ment?

Dühösen mosogattam a konyhában. Az egyik felem aggódott, a másik meg fortyogott, hogy mégis mi a francért tűnt el az a zakkant féleszű?!

-         Bella! – mordult rám apa. – Eltöröd a tányért!

És valóban, már olyan hévvel súroltam, hogy képes lettem volna pár pillanaton belül eltörni.

-         Meglesz Jacob, nyugodj meg – simította meg a hátam, majd bement a nappaliba tévézni.

Kösz, apa, sokat segítettél.

Muszáj leszek felhívni Edward-ot. Pedig most tudom, hogy nem szabadna. A családjával elkezdték keresni a nyomokat, amiket a vámpírok hagyhattak, amikor elrabolták Jesse-t. Természetesen a farkasok is besegítenek, mivel a rezervátum területén csakis ők kutathatják a nyomokat, ide Cullenéket nem engedik be, pláne, hogy most Jake sincs itthon. Pedig ő lenne a fránya alfa! Most meg Sam átvette a helyét, így minden olyan szigorú, és rám sem vigyáz senki. Persze örülök, hogy nincs bébiszitterem, de most apa és Edward együtt háborognak, hogy mi lesz így velem, ki fog rám majd vigyázni, mi lesz, ha megtámadnak. Próbáltam őket nyugtatni, hogy vigyázok magamra, meg minden, de apa rám erőszakolt két paprikaspray-t, és valami áramos kütyüt. Jujj, remélem, a suliban nem veszik észre a sokkolómat, mert akkor nem tudom, mi lenne velem.

A házim már készen volt, a zene most cseppet sem segített a helyzetemen, olvasni sem volt hangulatom, így inkább kimentem a kertbe, és hívtam Sílát. Ő általában képes arra, hogy a jelenlétével megnyugtasson. Plusz Jacobtól kaptam, így részben szép emlék. Csak azért részben. Mert most nagyon haragszom Jacobra. Hogy lehetett ilyen felelőtlen, hogy gondolt egyet, és itt hagyott csapot, papot?

Ááá!

Jacob

San Mateo. Még mindig nem vagyok elég messze. Pedig most már csak buszon érdemes utaznom, itt sokkal könnyebben észrevesznek, ha farkas alakban rohangálok. Emberként senkit sem érdeklek, csak kikerülnek, vagy nekem jönnek. És akkor még magamnak bizonygassam, hogy nem vagyok láthatatlan?

Persze tudom, hogy otthon Holly rám hajtott. De Holly egy rohadt ribanc. Azért, mert most szép, meg minden, attól nem fogom kedvelni. A múltkor is átjött, hogy beszélgessünk. Mintha legalábbis olyannyira jóban lennénk, hogy bármikor beugorhatna hozzánk. Nevetségesen viselkedik.

Akkor is ez voltam, amikor a tengerparton összetalálkoztam vele, utána meg Bellával. Látni kellett volna Bells szemeit. Komolyan mondom, azokkal ölni lehetne!

Bár nem is csodálom. Régen Bella szebb volt, mint Holly. Egyszer azt mondta, Holly az egyetlen, akit szépségben talán le tud körözni. Gondolom most meg minden önbizalma elszállt. Pedig nem nagy cucc Holly sem. Attól hogy szép… az nem ér semmit, ha nem jó a személyisége.  Bella nekem sokkal szebb.

Miket beszélek?!

Ők most épp Edwarddal nyáladdzanak valahol, és cseppet sem érdeklem őket. Semmi értelme ilyen hülyeségeken agyalnom. Úgysem megyek vissza oda többé!

Többé már nem szeretem őt…

Edward

Szagot fogtunk.

Olyan ismerős volt… szinte biztosra mondtam volna, hogy ez Emily illata, ha nem tudnám, hogy ő rég halott. És még mindig szeretem őt…

Bellát viszont nagyon kedvelem. Hasonlít rá. Lehet, hogy csak ezért vagyok vele?

De ezt senkinek sem szabad megtudnia… nem akarom megbántani őt, csak azért mert túlontúl ragaszkodom Emilyhez. Még jó, hogy csak én olvasok a többiek gondolatában, nem pedig ők az enyémekben. Bár Esme olyan pillantásokat küld felém, mintha tudná az egészet, ami bennem lejátszódik. Közben fejben csak aggódik Belláért. Ezért fürkész engem…

Nekem is hiányzik. De az a baj, hogy amit iránta érzek, az ezredrésze annak, amit Emily iránt annak idején. Így pedig az egész kapcsolatunk értelmét veszti, hacsak nem leszek képes továbblépni. Képesnek kell lennem. Muszáj!

Vettünk a fék között egy éles jobb kanyart, és így egy mérföld után kiértünk az elhagyatott, piszkos partszakaszra.

Mindenki fejében egyszerre ütött fel a gondolat…

Te jó ég… Jesse!

Bella       

Nem hívtam föl. Nem akartam megzavarni. Hülyeség mindenkinek elnyafognom az összes istenverte kínomat.

Másnap elmentem iskolába. Csendben hazajöttem, majd áthívtam Nikit, és tartottunk egy csajos estét. Még sosem járt nálunk. Bár nem nagy szám ahol lakunk…

Sílát rögtön megszerette, így egy órán át csak kutyás simogatott.

Kéredzgetett, hogy most mi ez az egész Edward-dal, meg hogy akkor ez most komoly-e. Én csak ingattam a fejem. Nem voltam biztos a dologban, legalábbis annyira nem, hogy biztosan állítsam azt a tényt, hogy szerelmes vagyok belé. Ezt még kétlem.

Valahogy olyan furcsa… félek, hogy ő is csak pótléknak tart, és Emily-nek hisz, vagy valami. Pedig én nem Emily vagyok, hanem Bella. Bár meg is értem, mivel nagyon fájhatott neki az elvesztése, de azért remélem, hogy ha egyszer túlteszi magár rajta, akkor nem lesznek kétségeim.

-         No és… az a Jacob fiú? – somolygott a szobámban Niki. Végigdőlt az ágyamon, miközben a zeneadó üvöltött.

-         Most épp nincs itthon. Amúgy is van egy csaj, akit kicsi korom óta ismerek, és most ideköltözött. Szerintem az ujjai köré csavarta…

-         Zavar téged? – fordult felém, mire én bólintottam egy kicsit. – Atya gatya!

-         Mi van? – vontam össze a szemöldököm. Valószínű valamit kihagyott az agyam, mert nem igazán értettem az összefüggést.

Niki felült, törökülésbe helyezkedett és lehalkította a tévét háttérzajjá.

Elkezdett faggatni.

-         Mióta ismered?

-         Amióta kinőtt az első szál hajam – feleltem nevetve. Hisz tényleg pelenkás korunk óta ismerjük egymást.

-         Volt köztetek valami valaha?

-         Az számít, hogy tizennégy éves koromig viszonzatlanul bele voltam esve? – emeltem fel a szemöldököm.

-         Számít… - bólintott, én pedig elhúztam a számat.

-         Zavar, hogy ez a csaj rajta csimpaszkodik?

-         Igen… zavar – bólintottam. Őszinte voltam. Komolyan nem tetszett, ahogy Holly Jacob nyakában van, meg szinte rámászik.

-         Oké.

-         Mi oké?

-         Neked tetszik Jacob! Bele vagy esve! – közölte félig kiabálva, mintha ez olyan egyszerű dolog volna.

-         Dehogy! – kiáltottam, és a kezemet magam elé tartva próbáltam a vádak ellen védekezni. Semmi sikerrel.

-         De-de! Féltékeny vagy Hollyra, amiért Jacobbal van. Plusz kiskorod óta bele vagy zúgva.

-         Nem igaz! Tizennégy éves koromtól valósággal rühelltem.

-         Az utálatot és a szerelmet egy hajszálnál is vékonyabb dolog választja el… Már csak azt nem értem, hogy akkor mi a francért vagy Edward-dal. Hisz szerintem Jake is odavan érted.

-         Mi? – fagytam le.

Nem. Neem.

Jacobnak nem kellek.

Niki végül ott aludt nálunk, és hajnalig beszélgettünk. Mindig feljött a fiú téma, meg hogy most épp alakulóban van valakivel a dolog. Eggyel felettünk jár, de Niki szerint nagyon aranyos srác, meg figyelmes meg minden. Azt mondta, majd hétfőn megmutatja, hogy ki az.

Szombaton is nálunk volt, csak az anyukája beadta a tancuccát, mert felhívtuk, hogy nem-e maradhatna nálunk Niki egész hétvégén. Az anyukája belement, és nagyon kedves nő amúgy. Elhozta Niki cuccait, meg bemutatkoztunk egymásnak, csak utána sietett, mivel ő festő művész, és valami kiállítást megy megnézni Port Angelesben.

Aznap Charlie elment reggel dolgozni, így mi meg besétáltunk Forks-ba, és beültünk a moziba. Valami romantikus vígjátékot néztünk, de nekem nagyon tetszett. Bár alig voltunk tízen az egész teremben…

Azután még beültünk a gyorsétterembe, és Niki gyros-tálat evett, én meg pitában kértem a gyrost. Mindig is imádtam a pitát.

Azután hazasétáltunk hozzánk, és kicsit neteztünk meg minden. Szóval csajos nap volt. Este apával közöltem, hogy Niki megint itt alszik, erre ő rendelt két óriáspizzát, így azt ettük meg közösen, miközben meccset néztünk. Niki focirajongó, szóval nem volt baj, én meg elviseltem, hogy sok hülye pasast kell néznem, amint egy bőrgolyó után rohannak eszeveszettül.

Vasárnap együtt megtanulnunk délelőtt, délután pedig jó idő volt, még a nap is sütött, így kifeküdtünk felhajtott szárú gatyákban a kertbe egy pokrócra. Persze Síla ott legyeskedett körülöttünk, meg folyton a képünket nyaldosta, de azért jó volt.

Végig a fejemben motoszkáltak a fiúk, de mivel ott volt Niki, aki nem hagyta, hogy önsajnálati hadjáratot indítsak, így kicsit elterelődött róluk a figyelmem. Egy csajos hétvégének nem az a lényege, hogy fiúkért aggódjunk. Hisz fiúk! Meg kell tudniuk védeni magukat, nem?

-         Jajj, tudod, van az az Eric Saade… - kezdte Niki.

-         Aha, az a barnaszemű pasicsoda – bólogattam mosolyogva. Annak a fiúnak olyan szép szemei vannak… ááh. Bár Jacob szemei szebbek…

-         Oh, hát én egy hónapja kattantam rá… jujj! Anya szerint beteges vagyok, de azt mondta, hogy ha még két hónapig tart a „szerelem”, akkor, ha nagyon jó leszek tanulásban meg takarítok meg minden, akkor lerajzolja nekem!

-         Jó neked, hogy ilyen anyud van… Az enyém meg odavan valahol Floridában a pasijával. Na, jó, én akartam idejönni, de azért hiányzik – húztam el a számat, de rögtön el is vigyorodtam. –Várj!

Beszaladtam, és kihoztam az Eric Saade poszteremet, ami az egyik magazinhoz volt, meg két rajzlapot, alájuk két rajztáblát, meg a rajzeszközöket, majd visszasiettem a kertbe.

-         Próbáljuk meg! – vigyorogtam, és ledobtam a cuccokat.

Niki bólintott, majd maga elé húzta a rajztáblát a lappal, meg válogatott ceruzát, úgy, ahogy én is. Fél óra múlva már nagyban benne voltunk a rajzolásban. Nekem már megvolt a haja, úgy ahogy, és akkor kezdtem éppen a szeme körvonalát. Niki az orrával szenvedett, mert ő az állával kezdte, és úgy haladt felfelé. Nem mondom, hogy nagyon hasonlítottak a rajzaink a poszteren szereplő srácra, de azért ha megerőlteti magát valaki, akkor biztosan felismerné őt.

Estig apa tévézett, meg egyszer elment Billyhez, hogy érdeklődjön kicsit, van-e valami hír akármiről. Este a fülembe súgta, hogy nincs semmi. Kicsit elszontyolodtam, de utána máris mentem fürödni, mert Niki végzett.

Miután fogat is mostam, kiléptem a fürdőszobából, csöngettek. Szaladtam, hogy megnézzem, mégis ki a fene jár itt kilenc óra után.

Igen. Az ajtóban szabályosan lefagytam, Miután kinyitottam, megláttam, hogy Edward áll kint.

-         Te? – kérdeztem, és máris az elnyűtt pizsimet húzogattam.

-         Jesse meghalt – suttogta, majd a hátam mögé nézett.

-         Mi? – hallottam meg Niki hangját. –Jesse… te jó Isten!

-         Ki halt meg? – szaladt oda apa is, majd miután meglátta Edwardot összehúzta a szemét. – Hogy jöttél ide?

-         Sam engedélyt adott –biccentett Edward. – Sajnálom Bella, sietnem kell, holnap iskolában beszélünk. Rendőrfőnök úr, Niki, jó éjszakát, elnézést a zavarásért. – s ezzel elsétált.

Percekig csend volt, majd Niki odajött hozzám, és szorosan öleltük egymást.

Jesse meghalt.

Edward flegma.

Jacob eltűnt.

Mi jön még?

*komit!!!!*

19. fejezet

Sziasztok!

nincs hozzáfűzni valóm, jó olvasást nektek, bocsi a késésért!

Puszi,

DorCsa

Szökés

Láttam, amit láttam. Annak ellenére, hogy nem volt ínyemre. Cseppet sem.

Az a vérszopó a márványujjai köré csavarta őt!

Én csak futottam. Egyenest északnak. Minél messzebb a turbékoló párocskától. Nem akartam többet látni egyiket sem. Meg is aszalódhatnak, ha úgy tetszik!

Bella

-         Hol van már? – morogtam idegesen.

A csók után nagyon furcsán éreztem magam. Egyikünk sem szólalt meg, bár Ed mosolygott, így én is néha önkéntelenül elvigyorodtam.

Viszont nagyon feszengtem. Jól csókolok egyáltalán? Megérdemlek egy tökéletes pasit magam mellé?

Vagy Ed is csak szórakozik velem…

Jacob viszont nincs sehol. Basszus. Biztosan elfelejtett. Hisz nem vagyok én olyan fontos.

-         Fel kell hívnom apát – túrtam bele idegesen a hajamba, majd előkaptam a mobilom, és hívtam is.

-         Mi az Bells?

-         Gyere értem! A határnál vagyok. Jake nem jön, de addig Edward itt marad velem – néztem az illetőre, aki csak bólintott egyet.

-         Megyek – motyogta, és lecsapta a telefont.

Ezután megint beállt a csend. Edward a határon kívül állt, én pedig belül. Lassan, hangtalanul tettem egy lépést, mire ő elmosolyodott, és megfogta a kezem, majd az arcához emelte.

-         Miért én? – suttogtam, miközben hagytam, hogy megcsókolja a kezem. – Nem vagyok szép. Se különleges. Átlagos vagyok… Te nem!

-         Holnap – állított le gyorsan, és mélyen a szemembe nézett. – Iskola után elviszlek valahova, és mindent elmondok. Ígérem… de most – és a fejével beljebb bökött, bizonyára a határ belső részére akart küldeni.

Elengedte a kezem, ami erőtlenül a csípőm mellé hullt, miközben én a szemkontaktust kerestem vele.

Félénken odaléptem, és átöleltem. Visszaölelt.

De már hallottuk is apám rendőrautóját, így én átléptem a határon, és ott is maradtam. Nem néztem többet Edwardra, nehogy apám szagot fogjon, mert a végén még kicsinálja, akár milyen lehetetlen is.

Másnap délután:

-         Jössz? – intett felém Edward, s én megindultam. Beültem az anyósülésre, és becsatoltam magamat, majd vártam, hogy elinduljunk arra a titkos helyre, amit nem akar kinyögni. Még intettem egyet Nikinek.

Alig tűnt fel valakinek, hogy Jesse nincs suliban. Niki kicsit faggatott, de azt mondtam, hogy gőzöm sincs, én nem is érdekel.

Pedig volt gőzöm, és érdekelt is, de nem mondhattam el neki. Na, mindegy.

Fél órás autózás után Edward lekanyarodott az útról, és leállt az erdő mellett. Ez az?

-         Ömm… - kezdtem, de ő felnevetett, és már nyitott is az ajtómat, majd kisegített.

-         Gyere a hátamra, és csukd be a szemed – utasított, én pedig összevont szemöldökkel, de engedelmeskedtem.

Felmásztam a hátára, majd amikor behunytam a szemem, megcsapta az arcomat az erős menetszél, é úgy éreztem, hogy villámgyorsan mozgunk. Persze ez igaz volt, hisz Edward vámpír.

Öt perc múlva, amikor úgy éreztem, a gyomrom már nem bírja tovább, megálltunk. Ezt csak onnan tudom, hogy már nem akarta letépni a fejemet a szél. Mily kellemes!

-         Itt vagyunk – szólt Edward, és könnyedén levesz a hátáról, majd lerak a földre.

És csak akkor mertem kinyitni a szemem.

De többé már be sem akartam csukni.

Egy teljesen kerek, szabályos rét közepén álltunk. A talpam alatt vadvirágok kezdtek kimúlni, hisz mindent beborított az ősz. A rét szélét fenyők szabták meg, amik örökké zöldben pompáztak. Léptem egyet a puha, nedves füvön, hátha csak álmodom, és leesek egy szakadékba, de itt maradtam.

A nap gyéren világított, de a rét közepét pont érte a sugara. Azt a helyet, ahol én álltam.

Edward még árnyékban volt, és onnan mosolygott rám csibészesen. Én csak eltátott szájjal próbáltam szóhoz jutni, de Edward inkább közelebb lépett.

Megdöbbentő látványt nyújtott. Az arca valósággal szikrázott, amint visszaverte a napsugarakat. Nem is tudtam betelni a látványával. Kedvem lett volna megérinteni.

-         Szabad? – nyújtottam az arca felé a kezem, mire ő bólintott, és közelebb lépett hozzám.

Izzadó mutatóujjammal lágyan megérintettem a jeges arcát, majd nemsoká már a két kezem közé vettem, és úgy csodáltam. Hogy lehet valami ennyire szép?

Újból felnevetett.

-         Mi olyan vicces? – néztem a szemébe.

-         Olyan vagy, mint ő… - suttogta, majd megsimította a karomat, és levette a kezeimet az arcáról. Magával húzott a fűbe.

-         Ki ő? – kérdeztem, és elhelyezkedtem törökülésben, kicsit görnyedt háttal.

-         Emilynek hívták… - kezdte, és lehajtotta a fejét. Én csak figyeltem. – Az előző helyen, ahol éltünk, ott találkoztam vele. Rögtön megbűvölt. Az ő gondolatai is rejtve maradtak előlem, mint a tieid. Szerelmes voltam belé… de meghalt – elkomorult, és a térdét markolta meg. – Autóbaleset volt. Alice látta, de túlkésőn érkeztem, és a kocsi már ütközött a kamionnal, majd belezuhant a vízbe. Összezúzódott. Senki sem élte túl. A felismerhetetlenségig roncsolódtak… nem tudtam segíteni rajta – ököllel belevágott a talajba, mire én összerezzentem, és megfogtam a kezét.

-         Sajnálom, Edward – suttogtam.

-         Annyira hasonlítasz rá! – emelte fel hirtelen a fejét, és közelebb jött hozzám. – Különbözőek vagytok, mégis hasonlóak. Ezért voltam mindig a közeledben, érted?

Én csak bólintottam.

Nem tudtam, mit gondoljak valójában.

Csak Emily miatt kedvel? Amúgy észre sem vett volna? Én csak pótlék vagyok.

-         Ne érts félre, kérlek! – szólt, és mélyen a szemembe nézett.

-         Oké.

Nem is akartam ezen többet gondolkodni.

Edward elfeküdt mellettem, és maga mellé húzott.

A fejemet a mellkasán pihentettem, miközben felnéztem csillámló arcára, s abban gyönyörködtem. Amikor észrevette, hogy őt bámulom, felült, és két keze közé vette az arcom.

A nyakamat kezdte csókolgatni, s ahol ajka hozzáért bőrömhöz, az felizzott, mint valami láva. És haladt egyre csak feljebb. Én pedig behunytam a szemem.

Megcsókolt. Többször is, egymás után. Egyik sem volt hosszú csók, de a fejem mámorosan szédült tőle.

Olyan könnyen elvarázsolt!

Mikor már a nap nem sütött be a rétre, kezdtünk mocorogni, ugyanis addig csak feküdtünk, és hallgattuk az erdő hangját. Néha kellemetlennek éreztem, hogy a szívem olyan hevesen ver, s Edward biztosan meghallja.

De ő nem tett rá megjegyzést.

Amikor beültünk az autóba, olyan nehezemre esett otthagyni a helyet. Akár vissza is futottam volna egyedül, csakhogy láthassam még. Gyönyörködni akartam benne!

Viszont Edward beindította a motort, s az lágyan felbúgott, majd visszakanyarodtunk Forks irányába.

Háromnegyed óra alatt elértünk a határhoz, ahol aztán következhetett a búcsú ideje. Felé fordultam, miközben kicsatoltam az övemet.

Pár percig csak egymás szemébe néztünk, majd Edward közelebb hajolt, és megcsókolt újra, én pedig elkábultam.

-         Viszlát, holnap, Bella – suttogta, és rám mosolygott.

-         Viszlát, Edward – szóltam halkan, és kinyitottam az ajtót, majd kikászálódtam. A táskám viszont az autóban maradt. Már szóra nyitottam a szám, amikor Edward odanyújtotta nekem. – Köszönöm.

Még egy percig néztük egymást, majd ő visszafordult, és eltűnt a szemem elől.

Előkaptam a mobilom, és kikerestem Jacob számát.

Kicsöngött. De nem vette fel.

Egy idő után meguntam, és inkább felhívtam apát, hogy eljönne-e értem, vagy küldjön már valakit. Nem akartam megszegni a „egyedül sehova!” szabályt, mert azzal csak kicsapnám a biztosítékot, és apának indoka lenne elzárni Edwardtól. Suliba is ő vitt el. Elég ciki volt…

-         Elküldök valakit, jó? Most egyedül vagy?

-         Igen, de az út túloldalán van egy ember – tájékoztattam részletesen.

-         Az az Edward gyerek igazán megvárhatta volna, hogy érted jöjjön valaki – morgott apa.

-         Ne már! – dörrentettem rá.

-         Jó-jó! Két perc, és Seth ott van érted.

-         Köszi, apa – motyogtam, és letettem a telefont, majd leültem a hideg járdaszegélyre, és a táskámat átölelve vártam.

Apa hazudott. Három perc múlva láttam csak egy közeledő alakot, aki integetett nekem, hogy menjek. Unottan felpattantam, és elindultam felé. Nemsoká kivettem az arcát. Nem is Seth volt, hanem Quil. Király. Apa csúcsszuper komolyan.

-         Szia – intettem.

-         Én vagyok a bébiszittered – mosolygott rám, majd erősen hátba veregetett. – Bocs – vigyorgott, amikor látta, hogy majd’ összetörtem.

-         Semmi baj…

-         No és ha hazavittelek, mit csináljunk? Barbie? Papás-mamás? Főzőcskézős?

-         Megcsinálom a leckém, aztán főzök apának kaját. Közben te papás-mamásozhatsz a Barbieimmal. Amik nincsenek – morogtam.

-         Harapós vagy – állapította meg.

-         Bocs. Csak totál kivagyok a felvigyázós hülyeségtől. Meg Jake sincs sehol! – fakadtam ki, mire Quil lesütötte a szemét. Mintha tudna valamit. Na, mindegy.

-         Szóval Jacob cicával akartál papás-mamásozni? – vigyorgott pimaszul, mire én ráöltöttem a nyelvemet.

-         Ha-ha! – morogtam.

Ilyen beszélgetésvonallal érkeztünk haza. Quil is bejött, és kényelembe helyezte magát a nappaliban, míg és a konyhában próbáltam összedobni valami ehetőt. Végül inkább úgy voltam vele, hogy hétórára rendeltem gyrostálat, és magamnak egyet pitában, majd elmentem a szobámba, hogy megírjam a lecóm, utána meg olvastam, és közben a zeneadót hallgattam a saját tévémen.

No, meg azt nem hagyhatjuk ki, hogy minden pillanatban ott motoszkált a fejemben Jesse, Jake és Edward.

Remélem megfelelő neveket írtam az irodalomházimba. Elég ciki lenne, ha őket írtam volna bele.

18. fejezet

Sziasztok!
bocsi, úgy néz ki mindig csak hetente jön össze a friss.
ez van :/
jó olvasást
Puszi,
DorCsa

Nem épp Happy Birthday…

Miután megvettem a könyvet, szótlanul kocsikáztunk hazafelé.

Engem még mindig a féltékenység mardosott, Jacob pedig egyszerűen most szótlan volt. Ami nagyon ritka.

Otthon aztán Jake úgy döntött, hogy meghívja magát.

-         De hát este úgyis jövünk! – érvelt.

-         Ilyet akkor sem illik – makacskodtam, majd öntöttem mindkettőnknek kólát egy-egy pohárba.

-         Ha nem hívatom meg magam, nem ajánlottad volna fel, hogy maradjak?

-         De – bólintottam, és átadtam a poharát. – De az más.

-         Hülye havercsaj – röhögte, majd jól összekócolta a hajamat, mire én sértődötten elvonultam a szobámba.

Valahogy nem voltam hangulatomban… mintha valamit elfelejtettem volna, ami nagyon fontos lenne számomra.

Elzártam a fürdőben a csapot?

Pattantam is, hogy megnézzem, de el volt zárva.

Jake viszont felszívódott. A házat feltúrtam utána, majd meghallottam, hogy valaki az udvaron nevet.

Jacob ott állt a kerítésnél, nekem háttal. Miután én is melléléptem, láttam, hogy a kezeiben tartja Sílát, és simogatja, miközben Seth-farkashoz beszél.

-         Meghívatta magát! – magyaráztam Sethnek, és dühösen Jacob felé böktem.

Erre csak egy vakkantást, és egy öblös nevetést kaptam. Hurrá!

Simítottam egyet Sílán, majd otthagytam őket, és adtam enni és inni a kutyámnak, majd visszamentem a szobámba, és belekezdtem az új könyvem olvasásába.

Alig jártam a hatvanadik oldalon, amikor kopogtak a szobaajtómon, és legnagyobb meglepetésemre apa dugta be a fejét, majd utána Jacob és Billy.

Ott álltak a szobámban, hátra tett kézzel, és ezer wattos mosollyal, és pedig értetlenkedve figyeltem őket.

-         Boldog szülinapot! – rikkantották egyszerre, és nekem végre leesett.

Elfelejtettem a szülinapomat! Te jó ég… ilyet még sosem csináltam. Biztosan lesokkolt meg elvette a fegyelmem a misztikus világ. Mekkora balfék vagyok…

A könyvemet gyorsan becsuktam, és szaladtam is apához, hogy átöleljem.

-         Totál kiment a fejemből – bosszankodtam.

-         Most az egyszer megbocsájtjuk – nevetett fel Jake.

Ezután jöhettek az ajándékok. Szuper!

Először apa halászott ki valamit a háta mögül… nekem először úgy tűnt, mintha pénz akarta volna becsomagolni papírba, de miután leszedtem a csomagolást, az ennyit rejtett „Mars az előszobába!”

Összevont szemöldökkel néztem apára, aki csak biccentett az ajtó felé, én pedig már rohantam is. Mellékes, hogy útközben elcsúsztam egy szőnyegen, és Jacob kinevetett, de az előszobai látvány kárpótolt.

Kaptam egy saját tévét!

Itt kezdődött a folyamatos „köszönöm-köszönöm-köszönöm” és a boldog sikongatás.

De Jake feltartotta az ujját, és előhúzta a Billyvel közös ajándékukat. Egy téglalap alakú valami volt, de miután megfogtam rájöttem, hogy nem egy valami van benne, hanem több. Jake csak huncutul nézett rám, és pedig felbontottam a csomagot. Könyvek. Három könyv.

Ugrálva öleltem meg Jacobot.

-         Mikor vetted? Honnan tudtam, hogy ezeket is akartam?

-         Olyan két órája vettem és onnan tudtam, hogy belenéztem a gépedbe.

Jacobot karba ütöttem, de közben mosolyogtam.

Tényleg van a gépemen egy könyvlista, hogy miket akarok, mert ha nem lenne, akkor elfelejteném azt a sok címet meg szerzőt.

-         Annyira bambultál, hogy észre sem vetted, hogy én is vettem könyvet – röhögött rajtam, mire én csak durcásan néztem rá, de pár pillanatnál tovább nem bírtam.

-         Köszönöm. Neked is Billy – öleltem meg őt is.

A könyveket el nem engedtem volna, miközben apuék a tévémet rakták be a szobámba, és próbálták beüzemelni, ami olyan egy óra alatt tökéletesen sikerült nekik.

Közben még megnéztem anyu ajándékát is, amit így lelkiismeret furdalás nélkül bonthattam fel.

Ruha volt benne, és egy közös képünk anyával. Erre ösztönösen összeszorult a torkom. Hiányzott.

Rögtön fel is hívtam, és mindenről beszámoltam neki. Majd anya állított meg, hogy mondani akar valami nagyon fontosat.

-         Én is tudok mindent mindenről. Mármint a vámpíros és farkasos dolgot.

Kicsit lesokkoltam, de érthető volt, hisz anyuék házasok voltak. Tudnia kellett!

Pont akkor fejeztem be a telefonálást, amikor apáék készen lettek, s miután zsebre vágtam a mobilom, valaki befogta a szemem, és terelgetni kezdett valamerre.

-         Jake! Tudom, hogy te vagy! Érzem a dezodor és pézsmaszag keverékét – nevettem, de engedelmesen mentem az áltata mutatott irányba.

Majd elengedte a szemem.

A konyhában voltam, az asztalon egy torta, rajta a gyertyák. A szám elé kaptam a kezem, és mosolyogtam.

Majd kívántam magamban egyet, és egy fújásra kivégeztem az összes égő gyertyát. Egy fel is borult, és alig tudtuk kiszedni a habból. Meg kicsi viaszfoltok maradtak utána.

Nem baj.

Bezabáltuk sztorizgatva a tortát, majd még apuék mentek tévézni, én pedig meghallottam, hogy csörög e telefonom, és rohantam is.

Ismeretlen szám.

-         Igen?

-         Szia, Bella, Edward vagyok – hallottam az ismerősen mámorító hangot a túlvégről.

-         Szia Ed. Mizujs?

-         Csak sok boldog születésnapot akartam kívánni – mondta mosolygós hangján.

-         Ó, nagyon köszönöm – mosolyogtam én is. Milyen figyelmes…

-         Nem akarlak megzavarni benneteket, de Jacobbal és a falkával találkoznunk kéne a határnál, nagyon sürgős dolog – fordult feszültre a hangja.

-         Oké. Tíz perc szerintem, és ott vagyunk. Ha nem, akkor megcsörgetlek ezen, jó?

-         Rendben Bella. Akkor találkozunk. Szia – és ezzel ki is nyomta.

Vázoltam suttogva a helyzetet Jakenek, akinek minden izma megfeszült a hírektől, s rögtön ment is ki az erdőbe üzenni a falkának.

Én közben ál sztorival rukkoltam elő apuéknál, akik könnyedén elengedtek, hisz szülinapos vagyok.

Én is Jake után mentem, de tíz perc erdőben bolyongás után kezdtem úgy érezni, hogy totálisan eltévedtem, s már nem tudom, merre van a házunk. A fák sűrűje mindent eltakart előlem.

De akkor hirtelen elém ugrott Jacob, farkas alakban, rám hozta a szívbajt. Lefeküdt elém, én pedig engedelmesen a hátára ültem és hagytam, hogy száguldozzon velem. Végig csukva volt a szemem, nem mertem kinyitni.

Végül észrevettem, hogy már nem csap az arcomba eszeveszettül a szél, így gondoltam, megérkeztünk. Jacob lefeküdt, hogy le tudjak szállni, majd visszament a fák közé, gondolom átöltözni.

Én kicsit még meginogtam, de amikor észrevettem Edwardot odamentem hozzá, és üdvözöltem. Egy gyors sablonbeszélgetés után elkezdtem faggatni, hogy mi olyan sürgős, de leállított egy „a falkának is joga van tudni, azt szeretném, hogy együtt halljátok” dologgal, ami engem nem nagyon győzött meg. Mindegy.

Valahogy csak eljutottunk addig a pontig, amikor az összes farkas jelen van, így Edward elkezdhetett beszélni, bár én visszaálltam Jacob mellé, aki gyilkos tekintettel meredt maga elé, és minden izma megfeszült.

-         Sajnálom, hogy mindenkit iderángattam, de nagyon fontos hírem van… mondhatjuk inkább tragikusnak.

Összevontam kérdőn a szemöldökömet, de hallgattam tovább.

-         Nem valószínű, hogy mind ismertétek az illetőt, akit elraboltak, de páran biztosan köszönő viszonyban voltatok vele – elraboltak? Mi? – Jesse Hampers-ről beszélek.

A szívem kihagyott egy ütemet, egy végtelenségig nyúló ütemet. Lefagytam.

Elrabolták Jesset? A francba! De mégis kik?

Tudom, hogy szemét volt velem, de attól még ismerem, és bajban van.

-         Veszem észre sokatokban rögtön a ki tette, kérdés hangzik el. Vámpírok. Valószínű azok, akik az egyik társatokat is végeztek.

-         Ott voltál az elrablásnál, vagy honnan az infód? – köpte oda Jake, én pedig megrovó pillantás vetettem rá.

-         Nem voltam jelen. Mindössze elcsíptem egy-egy gondolatfoszlányt, de mire ki tudtam következtetni, hogy mi is ez, addigra túl messze értek. És a családom is vadászaton van, egyedül pedig semmire sem megyek ellenül. Ráadásul lehet, hogy túsznak szánják a fiút, mivel a fajtám nemigen tárolja az „ételt”. Mi ott nyomban lecsapunk.

-         Nem szereti a mirelitet – röhögött fel halkan mögöttem Jake, és pedig hasba böktem a könyökömmel. Bazi kemény hasa van… mint egy betontömb esküszöm.

Nem mondom, hogy sírhatnékom volt, csak kétségbe estem.

Mit akarnak ezek Jessevel? Ő is valami fura izé?

A külvilágot mintha kizártam volna az elmémből, csak a gondolataim cikáztak fel-alá, oda-vissza. Törtem a fejem.

Talán azért szakított velem (na, jó, nem is jártunk, de mindegy), mert tudta, hogy ez lesz? Vagy meg akart védeni? Vagy csak egyszerűen bunkó volt?

A farkasok közben kezdtek oszlani körülöttem, de arra nem emlékszem, hogy miért.

A végén már csak Jake, Ed él én maradtunk a határnál. Ekkor eszméltem fel.

-         Bella. Mindjárt jövök, egy tíz perc, utána hazaviszlek. Ezentúl sehova nem mehetsz egyedül – már nyitottam is volna a szám ellenkezésre, de belém fojtotta a szót. – Nincs vita!

Bement az erdőbe, és ezzel együtt eltűnt a szeme elől. Én pedig csak álltam, és némán bámultam. Még mindig kattogott az agyam.

-         Bella – szólított meg Edward, mire én odakaptam a fejem, és mellé léptem, hisz ő nem jöhetett be a mi területünkre. Nekem kellett átlépnem a láthatatlan határvonalat.

-         Hm?

-         Lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom az ilyesmire, de boldog szülinapot még egyszer – mondta, majd a zsebéből előhúzott egy kis bordó selyem dísztasakszerűt, és átnyújtott a nekem.

Én csak hebegtem-habogtam lányos zavaromban. Valószínű teljesen el is vörösödtem.

-         Nem kellett volna Ed. Nagy szépen köszönöm – mondtam, majd ügyetlenül átöleltem.

-         Szívesen. Kibontod?

-         Persze!

Kioldottam a dísztasak kis csomóját, és két ujjal belenyúltam.

Valami hideget éreztem benne.

Amikor kivettem, megláttam az ezüstkarkötőt. A szám is tátva maradt.

-         Jajj! Ezt végképp nem kellett volna.

-         Felrakhatom? – mosolygott rám féloldalasan, én pedig csak kábán bólintottam, és odanyújtottam neki a csuklómat meg a láncot.

Ő egy könnyed mozdulattal felcsatolta, majd egy darabon még elnézegette a kezemen, végül pedig a szemembe révedt.

Még most sem tudom igazán, hogy mi történt.

Végigsimított a karomon, s én közelebb léptem hozzá, végig a szemébe nézve.

Lehajolt. De én tettem meg az utolsó lépést.

Megcsókolt!

17. fejezet

Jessenek vége

Jacob kedvesen hazakísért, s miután én feszengve beszámoltam arról, hogy Jesse szarik a fejemre, azt mondta, hogy délután felhívja, és kérdezősködik kicsit.

Miután elment még percekig álltam az utcán, a házunk előtt, majd egy ideges morgásra lettem figyelmes. A hang felé kaptam, a fejemet. Az erdő széléről egy csokoládébarna farkas nézett rám, s láthatólag azt akarta, hogy menjek oda hozzá.

Közelebb mentem.

-         Szia – suttogtam, mire ő biccentette egyet óriási fejével. – Várj, kitalálom, ki vagy! – tartottam fel a mutatóujjam, és magamban elsoroltam a farkasok listáját. – Paul? – fejrázás. – Embry? – fejrázás. – Conor? – fejrázás. – Seth? – fejrázás, és kisebb farkas-nevetés. – Sam? – fejrázás, és közben kissé undorodva prüszkölt egyet. – Quil?

Végre bólogatott a farkas. Már azt hittem, soha az életbe nem fogom kitalálni, hogy melyik is ő. Ezek szerint akkor Quil a csokibarna, és Jacob a rozsdavörös. Szuper, kettőt már tudnék azonosítani!

-         Ma te vigyázol rám? – újabb bólogatás.

Köszönésképp megsimogattam Quil-farkast, mire az morgós farkasnevetést hallatott, majd a kerítés felől mentem be a házba. Síla rögvest elém szaladt, és csaholva, ugrálva üdvözölt. Én leguggoltam hozzá, és simogatni kezdtem, míg el nem terült teljességgel a földön, mint egy zsák.

-         Na, valaki megadta magát? – duruzsoltam, majd egy utolsó fülvakarás után felálltam, és bementem a házba.

Éhes voltam, így készítettem magamnak – és apának is persze – vacsit, majd mentem a szobámba, és megírtam a leckét. Miután készen lettem, gépeztem egy darabon, majd rájöttem, hogy igazából nincs olvasnivalóm. A neten keresgéltem kicsit a könyvek között, és megnéztem, hogy a környéken hol találok könyvesboltot, vagy legalább egy könyvtárat.

Este apa is megjött, és örömmel látta, hogy gondoskodtam vacsoráról. Együtt ettünk, én pedig a maradékot kiadtam a kutyának, majd lefürödtem, és még bementem a nappaliba, hogy kicsit együtt TV-zek apával.

A műsör nem érdekelt, mert valami háborús cucc ment, az meg engem hidegen hagy, ha film formátumba tömörítik.

-         Ma Edwarddal voltam – nyögtem ki, s mintha óriási kő szánkázott volna le a szívemről.

Apa viszont megrökönyödve nézett rám, és csak tátogott, mint hal a szatyorban.

-         Mi?

-         Edward Cullennél voltam délután – ismételtem meg magam, bár a hangom sokkal jobban remegett, mint az előzőleg.

-         De ő egy vámpír! – kiáltotta ingerülten apa, s láthatólag felforrt az agyvize is, amiért ilyet mertem tenni.

-         Tudom. – álltam az ingerült tekintetét, pedig legszívesebben elbújtam volna előle. – A családja is kedves. Jót beszélgettünk… el kellett neki mondanom, hogy én is tudom! – kaptam fel a vizet, mivel rájöttem, hogy ezen apának nincs mit háborognia. Cullenék vegák, ezt ő is tudja. És még élek, ezt láthatja. Semmi maradandó károsodást nem szenvedtem.

Nem vártam apa következő reakciójára, csak szép csendben elhagytam a nappalit, és mentem is lefeküdni. Nem voltam álmos… csak dühös.

Másnap kicsit elaludtam, és kezdés előtt tíz perccel toppantam be a terembe. Nem Jesse mellett ültem, de egy teremben voltunk. Most engem nézett, de én nem foglalkoztam vele. Ha tegnap így viselkedett, akkor számoljon a következményekkel is.

Az első órám zökkenőmentesen telt el, majd amikor kezdtem összepakolni, Jesse lépett az asztalomhoz, és komoly tekintetét belefúrta az enyémbe.

-         Szia – vetettem oda, majd, mint aki lezártnak tekinti a társalgást, folytattam a pakolászást.

-         Sajnálom, ha félreértettél. Én nem akartam semmit.

Ez a szöveg még valahogy elfogadható is lett volna, ha nem fapofával, és monoton hanggal mondja. A szemeim villámokat szórtak, és azt hittem, menten lekeverek neki egyet.

-         Megtennél azért nekem valamit? – néztem rá angyalian, mire ő bólintott. – Rohadj meg!

S ezzel elhagytam a termet.

A szemem könnybe lábadt, de hamar elhessegettem a sírás gondolatát, mivel egy bunkó faszkalap után nem fogok bőgni az egész suli szeme láttára. Van büszkeségem.

A szünetben megkerestem Edwardot, akivel a második órám egy teremben volt, így együtt mentünk.

-         Valami baj van? – fogta meg a karom, s visszahúzott az ajtótól, amikor be akartam lépni a terembe. Egy csendes zugba vont, és kérdőn nézett rám.

-         Dehogy, semmiség… - nyögtem, de a végén akaratlanul is elcsuklott a hangom. A tenyerembe temettem az arcomat, és próbáltam elfojtani a belőlem előtörni készülő könnyeimet.

-         Nekem elmondhatod. Azok, akik tudják a titkunk, megbízhatnak bennünk.

Kilestem az ujjaim között, és láttam, hogy egy féloldalas mosoly ül az arcán. Én is kicsit elmosolyodtam, majd nagy levegőt véve, elengedtem az arcomat.

-         Jesse-vel voltam egyszer randizni, és azt hittem lesz valami, erre ma közli, hogy ő semmit nem gondolt – hadartam el egy szuszra, majd vártam, hogy Edward mit fog szólni a hülye lányos nyavalygásomhoz.

-         Ennyi? – mosolygott.

-         Nem elég? – hisztiztem, mint egy óvodás, de pár pillanat múltán nekem is nevetnem kellett. Kit érdekel Jesse? Engem mostantól cseppet sem!

-         Na, jó, gyere. Ülsz mellém? Van zsepim, ha óra közben rád törne a sírhatnék – kuncogott, én pedig vállba boxoltam. Bár garantálom, hogy nekem fájt.

Edward hátul ült, én pedig követtem őt.

Nagyon érdekesnek találtam, hogy ilyen könnyen megbarátkoztam vele és a családjával, no meg a misztikus világgal. De igazából valahogy nem tudtam nagyon sokkolni. Az életem úgyis állóvíz volt, most legalább jött egy-két hullám a környékemre.

És amúgy is. Edward szimpatikus fiú, eltekintve attól, hogy vámpír. Ami engem nem zavar. Úgy ahogy Jacobban sem, hogy ő meg farkas.

Az órán nem igazán figyeltem, inkább Ed-del beszélgettünk. Egyszer viszont fel is szólítottak, de ő súgott nekem, így megmenekültem. Elkönyveltem magamban, hogy azért mégiscsak hasznos ez a gondolatolvasás, a mellett, hogy Edward szerint idegesítő tud lenni. Nekem azért jól jönne egy ilyen képesség.

A napom is gyorsan repült, bár sokszor elszontyolodtam, amikor megláttam Jesse-t a folyosón. Még Nikinek is beszámoltam a nagy tragédiáról, ő pedig megértően simogatta a hátamat, és ebédszünetben megdobta egy paradicsommal Jesse fejét. Ketten ültünk egy asztalnál, amikor Edward intett nekem, és mutogatni kezdtem neki, hogy nem megyek, mert itt van velem Niki, és nem akarom egyedül hagyni. Végül az lett, hogy Nikivel együtt odaültünk Edwardék asztalához. Barátnőm végig csak pironkodott, meg vigyorgott, és azt sem tudta, mit csináljon. Láthatólag el volt olvadva.

Nem is csodálom. Aki ránéz Cullenékre, rögtön tudja, hogy különlegesek.

Természetfeletti szépségükkel kirínak a tömegből.

Ebédszünet után, Niki ott ugrált mellettem, és emelgette a szemöldökét.

-         Most mi van? – adtam a hülyét.

-         Te meg Edward… láttam a szikrákat - sejtelmesre fogta a hangját, mire én ráöltöttem a nyelvemet.

-         Zöldségeket zagyválsz össze. Emlékszel… Jesse!

-         Jessenek vége. Ő már senkit sem érdekel. Jajj, láttad, milyen szép ívesen dobtam, és milyen telibe kapta? – vigyorgott rám, majd megfogta a kezem, és a lánymosdó felé kezdett húzni. – Várj meg, mert bepisilek.

-         Oké – kuncogtam. Tényleg igaz barátnőre leltem Niki személyében, hisz értem képes volt megdobálni azt, akibe valószínű szerelmes volt…

Az utolsó óránk együtt volt. A mögött levő padban ültem. Végig leveleztünk.

Sosem volt még ilyen jó barátnőm.

Suli után Edward felajánlotta, hogy hazavisz, de én visszautasítottam, ugyanis apa ma szabadnapos volt, így féltem, hogy képes elém jönni. Edward csak nevetett.

Miután mindenkitől elköszöntem elindultam hazafelé.

Otthon aztán direkt hátulról mentem, hogy megnézzem, ki őrködik ma felettem.

A farkas kisebb volt, mint Jake és Quil. Szürkés-barnás szőrét könnyen észrevettem a fék sűrűjében – bár egy a járdán sétáló embernek nem tűnt volna fel, hisz a ház és a kerítés eltakarta.

-         Szia – intettem a farkasnak, és újra találgatni kezdtem. – Seth?

Beletrafáltam.

Büszke is voltam ám magamra nagyon.

Most már három farkast fel tudok ismerni.

Bent nem csináltam kaját, csak megtanultam, és kimentem egy fél órát Sílázni (ez új fogalom volt nálunk). Majd elhívtam apát, hogy merre van, hisz szabadnapos még sincs itthon.

-         A bejárati ajtó belső oldalán hagytam cetlit, nem láttad?

-         Nem… mert hátulról jöttem, köszöntem Seth-nek – mondtam, miközben már indultam is a bejárati ajtó felé. Elolvastam a kis cetlit miszerint „Horgászok Billyvel, estefelé jövök, és Jacobék is átjönnek, sütünk halat.” – Már ha fogtok halat – mormogtam a bajszom alatt, de apa felnevetett.

-         Már fogtunk.

-         De akkor Jake otthon van, ugye?

-         Aha… miért?

-         Megkérem, hogy furikázzon el a könyvesboltba.

-         Oké kincsem, hét körül otthon leszünk. És bocsánat Edward miatt csak…

-         Féltesz, tudom. Nem baj.

-         Oké. Hát, szia.

-         Szia.

Ez után még felhívtam Jake-et, hogy van-e kedve és ideje egyáltalán engem furikázni. Volt.

Negyed óra alatt már a házunk elé is ért a motorja. Csak köszöntünk egymásnak, és én már pattantam is. Forks belvárosában volt a könyvesbolt, amit kinéztem magamnak. Jacob is bejött velem.

-         Jesse-vel beszéltem tegnap és…

-         Figyu. Vázolom. Csak gyorsan. Volt egy randink, megcsókolt, én azt hittem ez valami, de ma faképnél hagyott. Nem érdekel többé.

-         Ja… oké. A telefonban nagyon fura volt velem. Könnyen lerázott egy „nincs hozzá közöd”-del. Valami baj van a sráccal, az fix. Nem szokott ilyen lenni…

Jacobot húztam magam után a könyvespolcok között, amíg meg nem találtam a keresett könyvet.

-         No és, mi van Holly-val? – kérdeztem szemöldök vonogatva.

-         Mi lenne? – hökkent meg.

-         Nem tudom… Nem beszéltetek azóta.

-         De. Tegnap este jött át hozzánk – mondta, engem pedig valósággal elöntött a féltékenység.

*.*Edward*.*

„Futottam, ahogy csak bírtam. Láthatatlannak kellett maradnom a sok tudatlan halandó közt, mégis alig bírtam magammal. Majdnem kimentem a főútra.

Az erdő vonalán száguldottam tovább, a fákat kerülgetve. Már nem voltam messze attól a helytől, ahova Alice a tragédiát jósolta.

Már csak egy kanyar választott el, hogy kiléphessek a fák közül.

S akkor őrült dudálást hallottam, és csikorgó fékeket. Fokoztam a tempómat.

Majd egy nagy csobbanást.

Odaértem. Átugrottam az országút felett, de szerencsére senki sem vett észre, mindenki a balesettel volt elfoglalva.

A kamion lesodródott az útról, és nekiütközött a korlátnak, ami megakadályozta volna, hogy az autók egykönnyen beleessenek a vízbe. Viszont Emilyék kocsiján sehol sem láttam. A korlát egy helyen kiszakadt. Valószínű kamion törte át, csakhogy nem ő zuhant a vízbe, hanem Emilyék autója.

Fájdalmas kiáltás szakadt fel belőlem, majd a korláthoz futottam, és lenéztem. Az autó már eltűnt a vízben, viszont mintha valami úszott volna a felszín alatt. Nyugatnak tartott, nyíl egyenesen. De sajnos a gondolataira nem tudtam figyelni, mert nem volt időm.

Beleugrottam a vízbe, mit sem törődve az emberekkel, és leúsztam a kocsiig.

A hátsó ajtaja nyitva volt, de az autó már felismerhetetlenségig összeroncsolódott.

Meghalt…”

16. fejezet

Minden más

Csendesen vártam, míg Jake összeszedi a gondolatait. Mindent tudni akartam a misztikus világról, ha már jól a közepébe csöppentem. Ne legyek sík hülye tájékozatlan.

-         Inkább kérdezz, úgy egyszerűbb lesz – intett apa.

-         Hogy értettétek azt, hogy „ma Conor jön”? – kezdtem rögtön.

-         Conor helyett én jöttem. Minden nap valaki más fog őrizni téged, és Charlie-t. A vámpírok, akik megölték Jared-et nagyon veszélyesek. Meg kell óvnunk titeket.

-         Hogy terjed a vérfarkas- meg a vámpír-dolog?

-         A vérfarkas vér szerint öröklődik, a vámpír pedig harapás. Mint a moziban – nevetett fel gúnyosan. Én viszont ellenben semmi vicceset nem találtam a dologban.

-         Mi van a napfénnyel a vámpíroknál?

-         Csillognak, mint egy diszkó gömb. Ezért nem láttad még sosem őket napsütéses időben. Ezért laknak Forksban. Mert itt mindig esik az eső…

-         Igen, ez már nekem is feltűnt… - elgondolkodtam, vajon mi nem világos még. – Hogy ölhetünk vámpírt? Karó, kereszt?

-         Feldarabolás, és elégetés. Mint a tűzifa… csak hideg, és márványszerű – megborzongott Jake, majd felocsúdva rám mosolygott.

-         Van alfa... meg ilyenek nálatok?

-         Én vagyok az alfa – bólintott kissé feszülten. – A többiekre úgymond „rá tudom kényszeríteni” az akaratomat.

Én is bólintottam, majd lerogytam az asztalra.

Kicsit még nehézkes volt feldolgoznom a hallottakat, de menni fog. Már nem tudom elfelejteni, kitörölni őket. Velem lesznek, a tudatomban… örökké.

A továbbiakban lefürödtem, és elmentem aludni, mivel holnap hétfő van, ami egyet jelent az iskolával is. Azt pedig nem szabad elhanyagolnom.

Reggel aztán könnyen összekaptam magam, és hét óra öt perckor, már teljes előkészületben álltam az ajtóban, indulásra készen.

De akkor ledobtam a táskám, és hátrarohantam a kertbe. Eszembe jutott, hogy ebbe a nagy kavalkádba teljesen megfeledkeztem Síláról. Szegénykém ott kuksolt, a házában, és szuszogott. Csendben hoztam neki vizet, és egy egész konzervet meg száraztápot raktam a táljába, majd megálltam. Halk szuszogást hallottam a házunk mögötti erdőből, a kerítésen túl. Óvatos léptekkel odaosontam a harmatos füvön, és áthajoltam a kerítésen, hogy megnézzem, mi az.

Jacob volt.

Jacob volt, farkas alakban.

Elaléltan gyönyörködtem a látványában. Hatalmas volt, rozsdavörös bundájú. Semmivel össze nem téveszthető. A fák menedékében terült el, a feje a hatalmas mancsain pihent. Akkora volt, mint egy óriás medve. Tényleg…

-         Jake – suttogtam, mire a farkasnak álmosan, de kipattant a szeme. – Jake, te vagy az?

A farkas egyetértően bólintott, és valami morgós-nevetésfélét hallatott, amin nekem is mosolyognom kellett.

-         Megyek a suliba… te nem?

Jacob-farkas csak a fejét rázta, mire én bólintottam.

-         Ha hazajövök, itt leszel?

Szélesen mosolyogtam a bőszen bólogató farkas látványán, majd elköszönve tőle, elindultam az iskola felé.

A parkolóban már ott állt Cullenék autója, s én egy kicsit megijedtem. Gyorsan iszkoltam is be az épületbe, ám valaki még az ajtóban elkapott.

-         Szia, Bella – hangja vészjóslóan csilingelt. Hogy is nem vettem észre eddig semmit… Hisz olyannyira túlontúl tökéletes volt.

-         Szia, Edward – motyogtam, de nem mertem a szemébe nézni.

-         Valami… baj van? – aggodalmaskodott, mire én csak megráztam a fejemet.

Gyorsan faképnél hagytam.

Beültem fizika órára, ahol szerencsére Jesse mellett volt a helyem.

Boldog mosolyt erőltettem az arcomra, majd vidámságot tükrözve hanyagul lezuttyantam mellé. Ő megint a könyvét bújta, s nem figyelt rám.

-         Szia Jesse – csicseregtem, pont, mint egy szerelmes kamasz lány.

-         Szia, Bella – köszönt vissza egyhangúan, amit nem nagyon tudtam mire vélni. Most meg mi van?

-         Tanulsz? – kérdezősködtem.

-         Aha. Felelni fogok – dobálta nekem a szavakat, amitől én már kezdtem bepöccenni.

-         A múltkor feleltél! Engem ne szívass a baromságaiddal! – sziszegtem dühösen, és elfordultam tőle, mint ahogy háromévesek szokták

Egész órán makacsul csendben duzzogtam.

Tényleg, csak egy csóknyit jelentettem neki?! Mi a fene van vele?!

Óra végén dühösen elrobogtam az elsők közt, nem akartam tovább Jesse közelében maradni.

A folyosón viszont újból Edwardba ütköztem, szó szerint véve. Nagy sietségemben, figyelmetlenségemben nekirohantam a hideg, kőtestnek, aki ezek után kérdőn fordult felém.

-         Edward! – szóltam hirtelen, mire ő felhúzta egyik szemöldökét. – Délután ráérsz? Sürgősen meg kéne beszélnünk pár… dolgot!

-         Rendben.

Alig vártam meg válaszát, már rohantam is el.

Minek kellett ezt kérdeznem? Hogy fogom neki elmondani, hogy tudom? Hogy tudok mindent. Mi lesz, ha majd ki akarja szívni a vérem, mert dühös rám… hiába csak álatok vérével táplálkozik?

A napom ilyen feszült gyorsasággal rohant el mellettem, s nekem még mindig semmi tervem nem volt e beszélgetésünkhöz. Totálisan szét voltam esve.

Az óráim után kilépve az épületből már láttam is a rám várakozó Edwardot, és családját. Ott álltak mind, a szürke Volvo mellett. Én pedig feléjük vettem az irányt. Most, vagy soha!

-         Sziasztok – köszöntem szégyellősen.

Mind visszaköszöntek, és rám is mosolyogtam. Kezdtem kicsit oldottabb lenni. Lehet, hogy mégsem leszek főfogás.

-         Nem baj Bella, ha előbb hazaviszem a testvéreimet… és esetleg nálunk is beszélgethetnénk. Ha téged nem zavar. – Edward felajánlása valahogy nem lepett meg. Csak bólintottam, s immár mind a hatan beszálltunk az autóba. Jó tágas volt, és elfértünk benne, noha csak öt személyes.

Én az anyósülésen ültem – Edward kérésére –, ő vezetett, a tesói pedig hátul foglaltak helyet.

Eléggé kellemetlenül éreztem magamat, izzadtam, mint egy ló, és remegett a térdem is.

Edward viszont megnyugtatóan mosolygott rám.

Azt hittem, már egész úton csend lesz, de Alice – a kis alacsony, tündér beütésű lány -, előrehajolt, és kérdezgetni kezdett engem.

-         Na és, hogy tetszik Forks?

-         Ömm… esős – makogtam, mire ő elnevette magát.

-         Hát igen. És, ez előtt hol is laktál? Valahol délebben, ugye?

-         Igen, Phoenixben éltem anyuval – feleltem készségesen.

-         Az tényleg melegebb, és szárazabb, mint itt – nevetett csilingelően. Ez is bizonyára vámpír dolog – könyveltem el magamban. – De ugye már nagyjából beilleszkedtél?

-         Igen, mondhatjuk. De azért a La Push-ban még több barátom van, azért itt is kezd alakulni.

-         A la push-i fiúk, mi? – kuncogott, mire én feszülten visszamosolyogtam rá.

Még feltett egy rakat különféle kérdést, és pedig mindre válaszolgattam. Már azt hittem, álmentünk egy másik államba, olyan rég kanyarogtunk az émelyítően hosszú úton, a fák között.

-         Itt vagyunk – szólalt meg Edward, és intett egy kis patak felé, amin egy híd vezetett át a túlsó partra, ahol a tisztás volt, a fényűző mondhatni „kúriájukkal” a közepén.

Én csak tátogtam, mint hal a szatyorban, és figyelmeztetnem kellett magamat, hogy csukjam be a számat.

Mire észbe kaptam, már az építménycsoda belsejében álltam, szájtátva. Gyönyörű volt, tényleg. (úgy gondolom, nem részletezem a házat, mindenki tudja, milyen. Leírhatatlan. Szerintem még Stephenie Meyer sem tudta visszaadni a hatást, hiába ő az eredeti írónő. Akkor én miért próbálkozzak? – a szerk.)

A többiek már nem voltak sehol, csak én és Edward álltunk az óriási nappali közepés. Ő engem nézett mosolyogva, míg én nem győztem kapkodni a fejemet jobbra, balra, hogy mindent megnézzek.

-         Miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte halkan.

Nagyot nyeltem. Na, most mi lesz?

-         Tudok… rólatok – nyögtem ki gyorsan, nyugodt hangon.

-         Hogy érted ezt? – rázta meg a fejét, mint aki nem tudja, mit zagyválok össze.

-         Vámpírok vagytok – suttogtam. – Tudom. Apa elmondta.

-         Bella… én – kezdte volna, de én feltartottam a kezemet, jelezve, hallgasson végig.

-         Tudom, hogy Jacobék vérfarkasok. Mindent tudok rólatok, és róluk. Sz egész misztikus micsodáról.

-         Sajnálom – sóhajtott, majd az ajtó felé indult, és kitárta nekem az ajtót.

-         El akarsz küldeni? – vontam össze a szemöldököm.

-         Nem akarsz menekülni? – nézett rám kérdőn.

-         Nem – ráztam meg a fejem. – Ha már tudom, mik vagytok, meg akarlak ismerni benneteket – közöltem egyszerűen.

-         Rendben – bólintott, majd becsukta az ajtót, és maga után hívott, az emeletre.

Én csendesen követtem. Nem igazán mertem szólni.

Végül az ő szobájában kötöttünk ki. Egymás mellett ülve, a kanapén.

Már öt óra is elmúlt.

Átbeszéltük a délutánt. Én is meséltem neki magamról, a családomról, a régi életemről. S ő is elmesélte a történetét, az összes családtagjáéval egyetemben. Mesélt a képességeikről, s percenként felajánlotta, hogy ha akarok, elrohanhatok sikongatva. De én nem tettem. Élveztem a társaságát, ahogy elmeséli, hogyan lettek mind vámpírok, s kezdetlegesen hogy viselték.

Fél hatkor aztán beültünk a kocsijába, és csendben hazavitt.

-         Tényleg sajnálom, hogy bele lettél rángatva ebbe. De… tényleg nem félsz… tőlem? – kérdezte meg sokadszorra ezen a napon, és pedig rutinszerűen ráztam a fejem, és mosolyogtam.

-         Tényleg nem.

-         Hát jó. Te tudod – nevetett, majd hirtelen elkomorult. Izmai megfeszültek, azt hittem, összeroppantja a kormánykereket, annyira szorongatta a markában.

-         Mi van? – kérdeztem.

-         Nem vihetlek tovább – mutatott a La Push-táblára.

-         Miért?

-         Ez a határ. Ide mi, Cullenek nem léphetünk be. Eddig csak azért mehettem, hogy nehogy gyanút fogj, amiért csak úgy kiteszlek a határba. Jake nem akarta, így belement egy egyezségbe. De ennek ezennel vége, hisz már tudod a titkot.

-         Itt van Jake? Hallod a gondolatait? – néztem gyorsan szét, s az erdőben meg is pillantottam a rozsdabarna óriási Jake-farkast. Feszülten figyelt minket, s élesen csattogtatta a fogait, amikor Edwardra nézett.

Hirtelen eltűnt e szemem elől, majd fél perc múlva Jake emberi alakban tért vissza, egy szál levágott szárú farmerben, félmeztelenül.

Odajött az autóhoz, és megkocogtatta az ablakom, mire én kinyitottam az ajtót, és kiszálltam a járműből.

-         Köszi Ed, hogy elhoztál – intettem neki, majd Jacob felé fordultam. – Szia, farkas – vigyorogtam a feszült Jacobra, aki még mindig Edwardra meresztette gyilkos szemeit.

-         Szia, Bella – hallottam Ed hangját, majd az autó zúgását, s a fék csikorgását. S mindez nemsoká csendé tompult.

-         Gyere Jake – morogtam, és elindultam hazafelé. Ő csendben követett. Egy darabon.

-         Bella – szólított meg, és megragadta a karomat erősen.

-         Hm?

-         Ugye nem bántott? – nézett mélyen a szemembe.

-         Nem, nyugi. Én kedvelem, attól, hogy te nem! – torkoltam le, s újra elindultam, amint meglazult a marka a karomon.

-         Na, várjál már – nevetett, és utánam futott. Belekarolt a karomba, s így sétáltunk haza.